Magyarországon egyre súlyosabb problémát jelent a munkaerőhiány, a tavalyi év harmadik negyedévében közel nyolcvanezer betöltetlen álláshely volt az országban. Az áldatlan helyzetet a kormány vendégmunkások behozatalával próbálja orvosolni; pedig itthon is vannak komoly tartalékok: a felmérések szerint a társadalom közel egytizedét kitevő romák húsz százaléka munkanélküli. Új cikksorozatunkban a hazai roma kissebséget érintő problémákkal foglalkozunk.
Magyarországon – a fejlett országok jelentős részéhez hasonlóan – komoly gondokat okoz a munkaerőhiány, a KSH legutóbbi, a tavalyi év harmadik negyedévére vonatkozó adatai szerint közel nyolcvanezer betöltetlen álláshely van az országban. Munkaerőpiaci szakértők szerint félő, hogy ez a mutató csak tovább romlik majd; annál is inkább, mivel tavaly márciusban a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara (MKIK) Gazdasági Évadnyitóján maga Orbán Viktor miniszterelnök jelentette be: az iparpolitikai célok eléréséhez a következő egy-két évben közel ötszázezer új munkavállalóra lesz szükség. A hiányzó munkavállalók pótlását vendégmunkások felvételével próbálják megoldani; a gombamód szaporodó “humánerőforrás-kölcsönző” cégek főként a Fülöp-szigeteken, Mongóliában, Indonéziában és Kirgizisztánban toboroznak. Pedig itthon is vannak komoly tartalékok, a felmérések szerint a lakosság közel egytizedét kitevő “roma kötődésű” emberek húsz százaléka munkanélküli.
“Vidéken rengeteg olyan munkanélküli roma ember él, akik, ha megfelelő képzést, támogatást, lehetőséget kapnának, minden gond nélkül betölthetnék az üres álláshelyeket – mondja Szénási Szilvia, a közösségfejlesztéssel, illetve a roma és nem roma fiatalok közötti párbeszéd, tapasztalatcsere ösztönzésével, előmozdításával foglalkozó Uccu Alapítvány ügyvezető igazgatója. – Sajnos, a hazai cégek többsége elzárkózik attól, hogy munkát adjon nekik: egyrészt azért, mert a döntéshozóikban is élnek azok a tudatlanságból, tájékozatlanságból, előítéletekből táplálkozó sztereotípiák, amelyek a társadalom nagy részét jellemzik – másrészt pedig azért, mert a romák kultúráját sokan összekeverik a »szegénység kultúrájával«. Félnek, idegenkednek tőlük, nem csoda, hogy – különösen a kistelepülésen élő romák esetében – a többségnek nemigen van más lehetősége, mint az, hogy jelentkezzen azokra a közmunka-programokra, amelyek egyfajta modern jobbágyságba taszítva őket, csak a szegénységet és a kiszolgáltatottságot konzerválják."
”A HR-es közli velük, hogy nincs felvétel, aztán mehetnek amerre látnak”
Szénási Szilvia szerint ugyan eleinte számos szakember bízott abban, hogy a közmunka jó alapot, ugródeszkát jelent majd a nyílt munkaerőpiacra való belépéshez, ám ez sajnos tévedésnek bizonyult. “A közmunka valójában csak arra jó, hogy röghöz kösse, függő viszonyban tartsa az embereket, amelyből szinte lehetetlen kilépni – vélekedik. – Ráadásul az iskolapadból frissen kikerülő fiataloknak még ez a lehetőség sem adatik meg, többnyire fel sem veszik őket, mert mivel huszonöt éves korig mindenkinek jár a személyi jövedelemadó-jóváírás, többe kerülne a foglalkoztatásuk, mint idősebb társaiké."
Az Uccu munkatársai nemrég egy Nyíregyháza melletti kistelepülésen jártak, ahol roma nőknek tartottak munkaerőpiaci képzést. “Megdöbbentő élmény volt látni, hogy annak ellenére, hogy szinte mindegyiküknek van iskolai végzettsége, szakképesítése, egyikük sem talál munkát – idézi fel az Uccu vezetője. – Van köztük eladó, cukrász, varrónő – egy sor piacképes végzettséggel rendelkező, okos és helyes nő, akik szeretnének dolgozni, előrejutni, hozzájárulni a család anyagi biztonságának megteremtéséhez, mégis kénytelenek otthon maradni a gyerekekkel, mert nem tudnak elhelyezkedni. Megrázó volt a felismerés: nekik nem arra van szükségük, hogy segítsünk önéletrajzot vagy motivációs levelet írni, mert el sem jutnak odáig, hogy bekérjék tőlük a papírjaikat. Legtöbbször már a nevük vagy a fényképük alapján kiszórják őket, a HR-es közli velük, hogy »nincs felvétel«, aztán mehetnek, amerre látnak.”
Fontos a roma és nem roma fiatalok közötti párbeszéd
A vidéki kistelepülésen élő roma emberek számára a társadalmi mobilitás lehetőségei alapvetően korlátosak. “Annak, aki egy nagyobb város közelében lakik, elméletben lenne rá lehetősége, hogy munkát találjon. De romaként ez így is nagyon nehéz, mert a »többség« azt gondolja, mi máshogy élünk, gondolkodunk, működünk, mint ők: nekünk nem fontos, hogy stabil és biztonságos körülményeket teremtsünk a családunknak, jobb lehetőségeket biztosítsunk a gyerekeinknek. Pedig ez tévedés: ugyanúgy szükségünk van az értelmes elfoglaltságra, a kihívásokra, a biztos és kiszámítható keresetre – a munkára –, mint bárki másnak. Tény, hogy köztünk is vannak olyanok, akik nem akarnak dolgozni, de ez nem egy »rasszjegy«; a közhiedelemmel ellentétben a romák között sincs több »mihaszna munkakerülő«, mint a többségi társadalom tagjai között” – hangsúlyozza Szénási.
Szénási Szilvia (Fotó: Hello Nonprofit)
A szakember szerint a közvéleményben a mai napig tartja magát a hangoskodó, gyerekeket potyogtató, lusta “lókupec cigány” képe. “Sok szülő a gyerekeiben is ezt az alapvetően hibás és megtévesztő képet plántálja el, nem véletlen, hogy akárhányszor egy új iskolában tartunk beszélgetést, olyan, mintha elölről kellene kezdenünk a munkát." Ennek ellenére a diákokkal sokkal könnyebben megtalálják a hangot, mint a felnőttekkel. "Általában nyitott, okos és érdeklődő fiatalokkal találkozunk, akik ha segítünk nekik, hamar ráébrednek, hogy tele vannak a társadalom által beléjük táplált hamis félelmekkel, sztereotípiákkal, transzgenerációs előítéletekkel.” Az Uccu ügyvezetője szerint ezért is fontos, hogy minél fiatalabb korban párbeszédet kezdeményezzenek a roma és nem roma gyerekek között. “A felnőttekben már nagyon átírni a beidegződéseket” – hangsúlyozza.
Diplomával is nehéz elhelyezkedniük
Magyarországon egyre több roma fiatal szerez diplomát, de általában nekik sem könnyű az elhelyezkedés. “Egyre többen tanulnak tovább, ma már minden túlzás nélkül beszélhetünk egy erős roma értelmiségi rétegről – hangsúlyozza Szénási Szilvia. – De hiába a papír, ők is nehezen boldogulnak; igaz ugyan, hogy Budapesten van néhány olyan nyitottabb szemléletmódot képviselő nagyvállalat, amelyek hajlandók munkát, lehetőséget adni nekik, de azért közel sem ez a jellemző – húzza alá. – Jó néhány olyan tanult, jó kvalitásokkal rendelkező, nyelveket beszélő roma fiatalt ismerek, akik hosszú ideje hiába kilincselnek a cégeknél.”
A fővárosban tanuló roma egyetemisták jó része vidékről költözik a fővárosba. “Nincsenek könnyű helyzetben, a többségük kénytelen dolgozni az egyetem mellett, hogy el tudja tartani magát. Otthonról nem, vagy csak nagyon ritkán tudják pénzzel támogatni őket: még annak ellenére is, hogy a szüleik mindent megtesznek azért, hogy elvégezhessék az iskolát, és diplomásként könnyebb életük legyen. Sajnos sokszor ez a »könnyebb élet« is csak puszta ígéret, elérhetetlen álom marad; szokás mondani, hogy aki tanul és keményen dolgozik, az boldogul, de a valóságban ez közel sem ilyen egyszerű: egy roma fiatalnak akkor is nehéz bejutnia a munkaerőpiacra, ha nem nyolc általánost vagy szakmunkásképzőt végzett, hanem egyetemet. Ma mindenki az »önmegvalósítás fontosságát« hangsúlyozza, azt mondják, bármit elérhetsz, csak akarnod kell. De arról már elfeledkeznek, hogy az önmegvalósítás egyik alapfeltétele a stabil és kiegyensúlyozott élet, a biztos egzisztencia és a társadalmi-szociális beágyazottság – ami bizony gyakran hibádzik.”
Kettészelt falvak
A felmérések szerint a mélyszegénységben élő cigánygyerekek túlnyomó többsége szegregált iskolába jár, ami alapvetően behatárolja a továbbtanulással és munkavállalással kapcsolatos lehetőségeiket. “Az oktatáshoz való jog alapjog, de a szegregátumokban élő gyerekek számára ez elérhetetlen. Mostanában sokat beszélünk a tanárhiányról, cikkek garmadája jelenik meg arról, hogy már a fővárosi elitiskolákban is a technikatanár tartja a matekórákat, az angolszakos oktatja a magyar irodalmat, az informatikaórákat meg már meg sem tartják, mert csapatostul mondanak fel a pedagógusok. Tény, hogy nehéz a közoktatás helyzete, de ez korántsem újkeletű dolog, csak épp most ért el a városi középosztályhoz; a szegregált iskolák már évtizedek óta súlyos szaktanárhiánnyal küzdenek. Nincs, aki tanítsa a leszakadó térségekben, hátrányos helyzetű közösségekben élő gyerekeket, akik így óriási, sokszor szó szerint behozhatatlan hátrányból indulnak.”
Sokan el sem tudják képzelni, mekkora elszigeteltségben élnek a szegregátumokban lakó vidéki romák. “Jártunk olyan faluban, ami szó szerint ketté van választva: az egyik felében laknak a romák, a másikban a nem romák. A két fél között szinte semmilyen együttműködés, kapcsolat, átjárás nincs, a szegregátumban élők többsége legfeljebb akkor találkozik a többségi társadalom tagjaival, ha bemegy az önkormányzathoz ügyet intézni. Ezek szegregált sorsok, szegregált életek, szegregált lelkek. Sok kistelepülésen olyan áttörhetetlen előítéletekből épített falak mögött élnek, hogy esélyük sincs arra, hogy a helyi kisközértben, kiskocsmában, dohányboltban dolgozhassanak.”
A “munkaerőpiaci bevándorlás” is a romákat sújtja
Tovább nehezíti a helyzetet, hogy a közelmúltban megjelent hírek szerint egyre több romát szorítanak ki a munkaerőpiacról a vendégmunkások. “Nemrég arról cikkezett a sajtó, hogy a Continental makói gyárából ötven tapasztalt dolgozót, köztük roma nőket küldtek el, miután betanítatták velük a – többségükben Indonéziából érkezett – utódaikat. Nem véletlenül, mivel a vendégmunkások olcsóbban dolgoznak, mint a magyarok, a munkaadók számára kevesebb költséget jelent a foglalkoztatásuk – fejtegeti az Uccu ügyvezetője. – Megint azt látjuk, amit a rendszerváltás idején: a szegény, alulképzett romák isszák meg a levét a nagy gazdasági-társadalmi változásoknak, csak annyi a különbség, hogy míg a kilencvenes évek elején a privatizációval együtt járó gyárbezárások, most a »munkaerőpiaci bevándorlás« miatt vesztik el a munkájukat."
Szénási hangsúlyozza, szeretnék felvenni a kapcsolatot a nagyvállalatokkal, hátha közös erővel enyhíteni tudnak az állástalan romák egyre súlyosabbá váló helyzetére. “Talán meg tudunk állapodni egy-két céggel; de sajnos ez is csak »felületi kezelés« lehet, a valódi változást az hozhatná el, ha alapvetően át tudnánk alakítani a többségi társadalom romákkal kapcsolatos megítélését. Hatszáz éve itt élünk, együtt, ebbe a szűkös kis medencébe zárva, mégis csak nagyon kevesen tudják, milyen komolyan hozzájárultak a hagyományaink, a szokásaink, a népművészetünk az ország kultúrájához, hogyan táplálta, építette, gazdagította egymást az itt élő cigány és nem cigány emberek együttműködése. Sajnos a roma kultúra máig nem épült be a széles körben elfogadott kulturális mátrixba, pedig akinek nem énekelt még szomorúszemű cigánylány lovári nyelven, az nem is élt igazán.”
A valódi társadalmi súlyuknak megfelelő roma reprezentációra lenne szükség
Az Uccu ügyvezetője szerint a legnagyobb baj az, hogy hazai közéletben, médiában nem vagy csak elvétve, többnyire negatív példaként jelennek meg a roma emberek. “Nagy szükség lenne olyan cikkekre, televíziós és rádióműsorokra, sorozatokra, amikben a romákkal, az ő értékeikkel és problémáikkal is komolyan foglalkoznak – fejtegeti. – Persze, most is van olyan nagy kereskedelmi tévében futó szappanopera, amiben roma karakterek is szerepelnek, de ők többnyire csak a »libatolvaj cigány« sztereotípiáját erősítik. Roma származású szakemberekre: műsorvezetőkre, híradósokra, reklámmodellekre lenne szükség – olyan emberek fel- és bemutatására, akik hitelesen tükrözik, milyen sokszínű, gazdag, értékekkel teli a mi világunk is. De ehhez az kéne, hogy közös erővel és elhatározással kitárjuk végre azokat a bizonyos »kiskapukat«, hogy a kisebbségi közösségekhez tartozó embereknek is lehetőséget adjunk a megszólalásra és a megmutatkozásra. Mert a miénk egy valóban sokszínű, gyönyörű kultúra, olyan, világszinten is ismert és elismert művészekkel, alkotókkal, gondolkodókkal, mint Bari Károly, Choli Daróczi József, Orsós József, Orsós Teréz, vagy Balázs János. És még számtalan kiváló, formátumos karakter, zenészek, képzőművészek, irodalmárok, szociológusok, aktivisták – cigány emberek, akik jobbá, szebbé, teljesebbé tették a közös kultúránkat.”
Cikksorozatunk következő részében a roma fiatalok oktatásával, továbbtanulási és érvényesülési lehetőségeivel foglalkozunk.
by