Keresési eredmények erre: újrahasznosítás

Kategória

Kategória
  • Partnerek
    • Szerzőink

Címkék

Címkék
  • #civilek
  • ESG
  • fenntarthatóság
  • vállalatok
#Nonprofitoknak #Vállalatoknak

”A társadalmi felelősségvállalás üzleti döntés” – interjú Lévai Gáborral, a Scale Impact társalapítójával

A szakember szerint fontos megérteni, hogy a CSR és az ESG nem a jótékonykodásról szól. A vállalatoknak is alapvető, nyereségre, fenntarthatóságra, válságállóságra váltható érdeke, hogy szociális és környezeti ügyekkel foglalkozzanak, és ezzel maguk mellett tartsák legfontosabb stakeholdereiket: az ügyfeleiket és a munkavállalóikat. Az elmúlt években sokat hallottunk a CSR-ról, az ESG-ről, a B Corp vállalatokról, a “purpose-ről” és az “impactről”. De vajon miért fontos egy cég számára, hogy a társadalmi felelősségvállalással foglalkozzon, hogy súlyos összegeket, értékes munkaórákat fektessen abba, hogy szociális vagy környezeti szempontból fenntarthatóbbá, élhetőbbé tegye a saját lokális és globális közegét? “A cégek működésének sikeressége ma már nem csak üzleti, hanem fenntarthatósági kérdés is. Ahogy egy vállalat vezetésének fel kell mérnie a mindenkori üzleti folyamatokat, a piaci helyzetet, a költségeit, a potenciális ügyfelei, vásárlói körülményeit és fogyasztási szokásait – tehát azt, hogy adott feltételek mellett, adott ráfordítással, egy jól megfogalmazott stratégia mentén haladva milyen bevételekre tud szert tenni –, úgy azt is számításba kell vennie, hogy milyen szociális és környezeti hatásokat gyakorol a tevékenysége a szűkebb és tágabb közegére – magyarázza Lévai Gábor, a kiemelt társadalmi hasznosságú szervezetek fejlesztésével, valamint a civilek, a vállalatok és a szakemberek közötti párbeszéd és együttműködés előmozdításával foglalkozó nonprofit, a Scale Impact társalapítója. – Ahogy gyorsul a világ, úgy válnak egyre nagyobbá azok a kilengések, amelyek a társadalmi és környezeti folyamatokat alakítják: gondoljunk csak a növekvő szociális egyenlőtlenségekre, az oktatási rendszer túlterheltségére, a nyugati társadalom elöregedésére és az ezekből adódó munkaerőhiányra – vagy a globális felmelegedésre, az egyre kínzóbb vízínségre, a biodiverzitás csökkenésére, amelyek mind-mind hatással vannak a vállalati szektorra is.” Lévai szerint ezek a negatív változások nem csak közvetett, hanem közvetlen módon is befolyásolják a vállalatok működését. ”Ahogy nő az elszegényedés, úgy lesz egyre vékonyabb az a réteg, amely megengedheti magának, hogy megvásárolja a cégek által kínált termékeket és szolgáltatásokat. Ahogy szűkülnek a tudáshoz, az oktatáshoz való szabad hozzáférés lehetőségei, úgy csökken a jól képzett, »hadra fogható« munkavállalók száma. Ahogy egyre kezelhetetlenebbé válik a felmelegedés, a vízhiány, a biológiai sokszínűség elapadása, úgy fogynak a természeti erőforrások is; nem véletlen, hogy ma már számos olyan nehezen nélkülözhető alapanyagból hiány van, mint a chipgyártáshoz nélkülözhetetlen ritka földfémek vagy éppen a homok: ezeket az egyre növekvő fogyasztás mellett csak egyre nagyobb nehézségek árán tudjuk előteremteni. Az üzleti kockázatokat ma már nem tudjuk elkülöníteni a társadalmi és környezeti kockázatoktól. Ezzel pedig a cégeknek is számolniuk kell: olyan stratégiákat kell kialakítaniuk, amelyek lehetővé teszik, hogy felismerjék, kezeljék és ha lehet, proaktívan elébe menjenek azoknak a – sokszor éppen a saját tevékenységéből is adódó – negatív folyamatoknak, amelyek veszélyeztethetik a működésüket.” A CSR nem filantrópia Lévai hangsúlyozza, hogy a társadalmi és környezeti felelősségvállalás nem jótékonykodás. “Sajnos, a fenntartható jövőbe ölt pénz és energia csak hosszabb távon térül meg, ezért a vállalatok nem mindig látják át, milyen előnyeik származhatnak abból, ha az oktatásba, a szegénység enyhítésébe vagy a környezet megóvásába invesztálnak – fejtegeti. – De szerencsére azért ez is változóban van, ahogy egyre több információ áll rendelkezésre a cégek működésével, folyamataival és azok pozitív, illetve negatív hatásaival kapcsolatban, úgy nő az elvárás a ügyfelek és a munkavállalók részéről: ha az egyén vagy az állam nem tesz, vagy nem tud tenni egy szociális vagy környezeti probléma megoldásáért, a vállalatoknak kell magukra vállalniuk ezt a terhet. Ami, ha jobban belegondolunk, nekik is elemi érdekük, hiszen a felelős gazdálkodással érdemben javíthatnak a társadalmi megítélésükön, és könnyebben megszólíthatják a potenciális munkavállalókat is, így versenyelőnybe kerülhetnek a konkurenseikkel szemben. Pláne, ha sok versenytárs nyüzsög a piacukon, vagy olyan, speciális tudással rendelkező, hiányszakmákban jártas munkavállalókat szeretnének magukhoz csábítani, akiket más cégek is szívesen levadásznának. Ahogy ebből is látszik, a CSR nem filantrópia, hanem egy nagyon is józan üzleti érdekek és stratégiai meggondolások hajtotta megközelítés.” Lévai szerint a KKV-knak hasonló módon kell a társadalmi felelősségvállaláshoz viszonyulniuk, mint a nagyvállalatoknak – annál is inkább, mivel Magyarországon egyre több az olyan multinacionális vállalat, amely a beszállítóitól is elvárja ezt. "Az autógyárak országa vagyunk, nálunk gyártat az Audi, a Mercedes és most már a BMW is, a német beszállítói törvény pedig szigorúan megköveteli, hogy a cégek a beszerzéseik során is figyelembe vegyék a fenntarthatósági szempontokat – húzza alá. – Ráadásul a KKV-k általában a saját szűkebb közösségükben aktívak, ahol óhatatlanul előtérbe kerül, hogy kiveszik-e a részüket a közös ügyek intézéséből: foglalkoznak-e a helyi focipálya füvesítésével, az iskola tantermeinek kimázolásával, a rászorulók támogatásával. Mivel a környezetükben élők jobban rálátnak a működésükre, szorosabb kapcsolatot kell kiépíteniük velük, mint egy nagyvállalatnak. A munkavállalókról már nem is beszélve – mivel ők általában kisebb fizetést, kevésbé versenyképes juttatásokat tudnak adni a dolgozóiknak, mint egy multi, fontos, hogy jó viszonyt ápoljanak velük, és valódi tartalommal töltsék meg »gondos munkaadó« szerepkörét.” Így neveld a stakeholdered A szakember szerint a cégek társadalmi felelősségvállalásával kapcsolatos legfontosabb feladata, hogy meghatározzák, kik azok a számukra fontos szereplők, stakeholderek, akiknek a szempontjait mindenképp figyelembe kell venniük a stratégiájuk kialakításakor. “Első lépésként el kell dönteniük, hogy milyen csoportokat szeretnének megszólítani, mert nem mindegy, hogy az ügyfeleiket, a potenciális munkavállalókat vagy a befektetőket szeretnék maguk mellé állítani – hangsúlyozza Lévai. – Azt is érdemes figyelembe venniük, hogy melyek azok a problémakörök, amelyek passzolnak az iparágukhoz, a tevékenységi körükhöz, a területi elhelyezkedésükhöz: nyilván egy olyan gyártónak, amely jelentős károsanyag-kibocsátással, hulladékszennyezéssel dolgozik, érdemes a környezetvédelemre vagy az újrahasznosításra, egy kiskereskedőnek vagy szolgáltatónak a nehéz anyagi helyzetben lévő emberek támogatására, vagy az olcsón, széles körben elérhető termékek és szolgáltatások piacra dobására, egy építőipari vállalatnak a lakhatási problémák orvoslására, a munkaerőhiány enyhítésére, vagy a környezetterhelés csökkentésére fókuszálnia. Ezután már a maguk egyedi preferenciái és a problémák valós súlya alapján könnyen eldönthetik, melyek azok a konkrét ügyek, amelyeket felkarolhatnak, milyen megoldásokat tudnak adni az adott problémákra, illetve azt, hogy egyedül, saját erőforrásból is hatékonyan meg tudják oldani azokat, vagy partnereket – versenytársakat, ügyfeleket, önkormányzatokat, nonprofit szervezeteket – is be kell vonniuk.” Lévai szerint a cégeknek olyan együttműködő partnereket kell keresniük, akiknek valóban fontos az az ügy, amit képviselni szeretnének. “A hiteles nonprofit szervezetek különösen jó társak lehetnek a számukra, hiszen ők lényegükből adódóan elkötelezettek az általuk képviselt problémákkal szemben, hitelesek és így a velük együtt dolgozó vállalatokat is hitelesebbé tehetik. Megóvnak a greenwashing és a social washing vádjától: annak gyanújától, hogy az adott vállalat csak »falból«, olcsó PR-fogásként foglalkozik egy szociális vagy környezeti problémával.” Sokszor állami feladatokat is át kell vállalniuk Lévai úgy látja, a cégek bizonyos ügyekben az állami szférával is együttműködhetnek, ha társadalmi felelősségvállalásról van szó. “De ez nehéz feladat, mert általában nem könnyű eligazodni abban, hogy az állami szférán belül pontosan kivel is kellene partneri együttműködést kötni, hogy melyek azok a szereplők, intézmények, döntéshozó szervezetek, amelyek illetékesek az adott ügyben, hogy nekik milyen lehetőségeik vannak a probléma megoldására, és hogy mennyire torzítja az eredményt ez a folyamat.” A Scale Impact társalapítója kiemeli: a társadalmi felelősségvállalást fontosnak tartó vállalatoknak és civil szervezeteknek számos állami feladatot kell magukra vállalniuk. “De ez nem magyar sajátosság, az amerikai ellátórendszer például alapból arra van berendezkedve, hogy egy csomó szociális ügyet az NGO-k vagy a piaci szereplők oldanak meg, ha úgy tetszik önkéntes alapon. Ilyen az egészségügy, az oktatás, a lakhatás és még sorolhatnám. Nálunk ez azért más, mert mi a »gondoskodó állam« ideájából indulunk ki. Megszoktuk, hogy a szociális problémák kezelése a közigazgatás feladata; éppen ezért okoz komoly nehézséget az az elmúlt években tapasztalható folyamat, hogy az állam szépen-lassan kivonul a nagy ellátórendszerekből, és fokozatosan a fizetős egészségügy, a tandíjas iskolák felé tereli a polgárokat. Sajnos, ezeket nem minden társadalmi réteg tudja megfizetni, így egyre több az olyan csoport, akik ellátatlanok maradnak. De ez sem hazai sajátosság,, mindenhol vannak olyan rétegek, amelyek kiszorulnak a »normális élet« különböző területeiről – ezért is fontos, hogy a non-profit szektor, a vállalatok vagy ezek együttműködése részt tudjon venni az ellátásukban. A lemaradó rétegekben is komoly üzleti potenciál rejlik Lévai leszögezi: a vállalatoknak is előnyös lehet, ha a lemaradó csoportokat megpróbálják felzárkóztatni, fogyasztóként, munkavállalóként bevonni a piaci körforgásba. “Ez egy közgazdaságtani alapvetés, ha kevés az ügyfél vagy a munkavállaló, meg kell nézni, hol lehet újakat találni. Nem véletlen, hogy ma már számos cég foglalkozik kifejezetten az alacsony keresetű fogyasztóknak szánt termékek, szolgáltatások fejlesztésével és forgalmazásával, és egyre nagyobb hangsúlyt kap a leszakadó rétegek oktatása, edukálása is. Az üzleti szférának megvan az ereje ahhoz, hogy jó irányba mozdítsa el a társadalmi és környezeti folyamatokat – más kérdés, hogy a cégek csak a közvélemény nyomásának, elvárásainak hatására vagy a haszon reményében fognak cselekedni. A társadalmi felelősségvállalás üzleti döntés, és annak is kell lennie.” A szakember szerint fontos, hogy a cégek minél behatóbban, körültekintőbben és nyitottabban viszonyuljanak a szociális és környezeti változásokhoz. “Vegyék észre, hogy megvan a képességük, erejük arra, hogy érdemben reagáljanak ezekre a változásokra – amihez persze felvilágosult, »360 fokos« szemléletmód kell. Minél inkább hajlandók meglátni, hogy milyen externáliák alakítják az érdekeltjeik életét, hétköznapjait, annál valószínűbb, hogy nem csak a tulajdonosi szempontokat veszik figyelembe a döntéseik meghozatalakor” – fejtegeti.”Együtt többre mehetünk” Komoly problémát jelent, hogy ma Magyarországon sokszor még a nemzetközi nagyvállalatok sem fordítanak kellő pénzt és energiát a társadalmi felelősségvállalásra. “Tavaly a WHC Csoporttal közösen kiadtunk egy közel ötven hazai közepes és nagy cég HR-vezetőinek bevonásával készült felmérést, amelyből kiderült, hogy az érintett vállalatok átlagosan az árbevételük 0,01 százalékánál kevesebbet költenek a társadalmi felelősségvállalással kapcsolatos feladatokra – mondja Lévai. – Fontos tanulság az is, hogy csak igen kevés cégnél van dedikált szakember erre a területre: jellemzően havi pár órát szánnak a CSR-aktivitás szervezésére.” A Scale Impact vezetője hangsúlyozza, ma már Magyarországon is számos tapasztalt, magasan képzett szakember foglalkozik CSR-rel, ESG-vel és a nonprofit szervezetek fejlesztésével. “Van kihez fordulni segítségért, stratégiaépítési tanácsadásért, konkrét akciótervek kidolgozásáért” – mondja.
A szakember szerint a legnagyobb probléma nem a szaktudás hiánya, hanem az, hogy alig van olyan független szervezet, felület, adatbázis, amely pontos és megbízható információkkal szolgálna azokról a hazai nonprofit szervezetekről, amelyek hatékonyan, jól és átláthatóan működnek. “Jelenleg az egyetlen ilyen publikus kezdeményezés az Etikus Adománygyűjtők Önszabályozó Testülete, amelynek mintegy 50 nagyobb civil szervezet a tagja, de a kisebb, kevésbé felkapott nonprofitokról ők sem tudnak kellő információt adni – hangsúlyozza. – Így nehéz eldönteni, kik azok, akiket érdemes támogatni, ami nagyon megnehezíti a cégek – különösen a kisebb szervezeti háttérrel és szűkösebb erőforrásokkal rendelkező KKV-k – CSR-tevékenységét.”. Lévai azt reméli, hogy a Hello Nonprofit elindulásával jelentősen javulhat ez az áldatlan állapot. “A Hello Nonprofit legfontosabb célja, hogy összekapcsolja a nonprofit és forprofit szcéna szereplőit, hogy a szakemberek bevonásával hidat építsen e között a két, a negatív társadalmi és környezeti hatások enyhítésében egyaránt érdekelt fél között; hogy segítséget nyújtson a mindannyiunkat érintő problémák orvoslásában. Együtt többre mehetünk.”
#B Corpok itthon és a világban

Itt a B Corp reneszánsz: Egyre több cég csatlakozik a felelős vállalatok közösségéhez

2020 és 2023 között több mint duplájára nőtt a B Corp minősítést szerzett cégek száma. A mozgalomhoz magyar vállalatok – köztük itthon elsőként a Scale Impact és nemrégiben a Danone Magyarország – is csatlakoztak; a szakemberek szerint az egyre szigorúbbá váló ESG-szabályozás mellett az ügyfél-elvárások változása is arra sarkallja a cégeket, hogy megszerezzék a certifikációt. 2023-ban valóságos “B Corp robbanás” történt a világban: olyan sok cég szerette volna megszerezni a környezeti és társadalmi szempontból felelősen és fenntarthatóan működő szervezeteknek járó minősítést, hogy a tanúsítványokat kiállító B Lab-nek új munkatársakat kellett felvennie, és több tucat országban átmenetileg befagyasztották a certifikációs folyamatot. 2020 és 2023 között 3735-ről nyolcezerre nőtt a B Corp-minősített cégek száma. Magyarországon is több ilyen vállalat működik: amióta a Hello Nonprofit “anyavállalata”, a kiemelt társadalmi hasznosságú szervezetek fejlesztésével, valamint a civilek, a vállalatok és a szakemberek közötti párbeszéd és együttműködés előmozdításával foglalkozó Scale Impact 2017-ben a hazai vállalatok közül elsőként szerezte meg a minősítést, olyan nagy cégek magyarországi leánykái követték a példáját, mint a Nespresso, vagy a Danone. A szakemberek szerint a B Corp certifikáció iránt megnövekedett globális érdeklődést két, egymástól élesen eltérő, mégis egy irányba mutató tényező hajtja: egyrészt az Európában és Amerikában is egyre szigorúbbá váló ESG-szabályozás – másrészt az, hogy az ügyfelek mellett a potenciális munkavállalók számára is egyre fontosabb, hogy olyan vállalatokkal kerüljenek kapcsolatba, amelyek kiemelt figyelmet fordítanak a környezeti és társadalmi fenntarthatóságra. Ahogy a befektetők számára is: a Capital Group adatai szerint 2023-ban már a befektetési cégek 89 százaléka vette figyelembe üzleti döntéseinél a cégek ESG-stratégiáját. A minősítés megszerzése sokszor hosszadalmas és költséges folyamat A képlet egyszerű: ha már az egyre szigorúbb ESG-szabályozás és a stakeholderek nyomása miatt úgyis fenntarthatóbbá és felelőssebbé kell tenniük a vállalatoknak a működésüket, miért ne tennének még egy lépést előre, és pályáznának a B Corp-minősítésre? A 2006-ban bevezetett védjegy igencsak jól mutat egy cég rezüméjében: ahogy arról a Hello Nonprofit is írt, a B Corp vállalatok számos területen jobban teljesítenek, mint hagyományos üzleti szemlélet szerint tevékenykedő társaik – nem csak ügyfelek, a munkavállalók és a befektetők számára vonzóbbak, hanem sok esetben pénzügyileg is sikeresebbek. A B Corp minősítés abban is a segítségükre lehet, hogy elkerüljék az egyre inkább “konzumer-átokszóvá” váló greenwashing, social washing, vagy éppen – mert a mesterséges intelligencia-alapú megoldások iránti érdeklődés miatt bizony, már ilyen is van – az MI-washing vádját. Tény, hogy a fenntarthatóan működő cégek termékei és szolgáltatásai sokszor drágábbak, mint a tömegtermelés-optimalizált modellre építkező versenytársaiké, de a trendek világszerte azt mutatják, hogy egyre több vásárló, ügyfél hajlandó többet fizetni, ha tudja, az, amit megvesz, etikus forrásból származik.Minden előnyével együtt, a B Corp-minősítés megszerzése nem ritkán nehéz, hosszadalmas és költséges folyamat. Joachim Krapels, a B Lab stratégiai vezetője tavaly a ModernRetail-nek nyilatkozva azt mondta, vannak vállalatok, amelyek “már eleve B-nek születtek”, de olyanok is, amelyeknek “komoly fejlesztési folyamaton” kell keresztülmenniük ahhoz, hogy megkaphassák a B Corp-pecsétet. “Ezek a cégek nagyon különböző helyzetből indulnak – hangsúlyozta Krapels. – De tudják, hogy hova tartunk, tudják, milyen krízissel kell szembenéznünk, és úgy gondolják, »Ha nekigyürkőzünk, a mi cégünk is tehet azért, hogy jobb hely legyen ez a világ«.” Fenntarthatóság és átláthatóság A B Lab 2006-ban kezdte certifikációs tevékenységét. Olyan vállalatokat invitáltak a tagjaik közé, akik a profitmaximalizálás helyett inkább az általuk megcélzott fogyasztói és munkavállalói célcsoportok szempontjait középpontba állító stakeholder vállalatirányítás (stakeholder governance) irányába szerettek volna fejlődni; a gazdaságos működés mellett a tevékenységük környezeti és szociális hatásait is hajlandók voltak mérlegre tenni. Ahhoz, hogy megkaphassák a B Corp minősítést, a cégeknek legalább nyolcvan pontot kell elérniük a B Lab rendkívül rigorózus értékelési folyamata, a B Impact Assesment során. Ahogy arról egy korábbi cikkünkben Sarah Garcia, a B Lab Europe piacfejlesztési szakértője is részletesen írt, a vállalatokat öt különféle szempontból vizsgálják, ezek: a vállalatirányítás a munkavállalók helyzete az ügyfelek érdekei a környezeti hatások és a közösségi szempontok. Az értékelést követően a B Corp-státuszra pályázó cégeknek még egy “kockázatfelmérésen” (risk review) is át kell esniük, amelynek során a működésükkel és a folyamataikkal kapcsolatos kérdésekre kell választ adniuk. Ahhoz is hozzá kell járulniuk, hogy nyilvánosan közzétegyék az értékelésükkel kapcsolatos adatokat, és ahhoz is, hogy a minősítésükett háromévente felülvizsgálja a B Lab. Egyre nagyobb értéket képvisel a “B betűs pecsét” A B Corp minősítés megszerzése hosszú és nem egyszer komoly átszervezéseket, befektetéseket igénylő folyamat, amelynek során a munkavédelmi szabályok betartásától az ellátási lánc etikus és fenntartható működéséig szigorúan átvilágítják a vállalatokat. De megéri, mert – ahogy Annie Agle, a túrafelszereléseket forgalmazó Cotopaxi fenntarthatósági igazgatója fogalmazott – “egyértelműen jelzi, hogy egy cég komoly erőforrásokat öl abba, hogy tudatosan és fenntarthatóan működjön”. “Olyan hitelességet testesít meg, ami valódi értéket teremt” – mondta a B Corp-védjegyről. Agle szerint minél több cég pályázik a minősítés megszerzésére, annál nagyobb tőkét képvisel a “B betűs pecsét”. Az ügyfelek, potenciális munkavállalók és befektetők mára megszokták, hogy minden vállalat – még a legfelelőtlenebbül működők is – a “környezettudatosság” és a “társadalmi felelősségvállalás” jól csengő frázisaival futtatja magát: ezért a B Corp-minősítés valódi értéket jelenthet a számukra, hiszen azt bizonyítja, hogy a cég, amelyik elnyerte, szigorú ellenőrzési folyamaton esett át. Ami nagy segítséget nyújthat többek között abban is, hogy elkerüljék a greenwashing, a social washing, a rainbow washing – tulajdonképpen bármiféle képmutató piaci vagy marketinggyakorlat – vádját. Arról nem is beszélve, hogy – mivel a B Lab mára többezer cégből álló globális hálózatot épített maga köré – könnyen kapcsolatba kerülhetnek olyan, hozzájuk hasonló módon gondolkozó szervezetekkel, amelyekkel összefogva sokszorosára növelhetik pozitív környezeti és társadalmi hatásukat. A B Corp cégekben ma már megvan az erő ahhoz, hogy alapvetően átformálják a becsontosodott piaci gyakorlatokat, és hatékonyan propagálják az olyan mindannyiunk számára fontos változásokat, mint a megújuló energiaforrások használata, az újrahasznosítás, a biodiverzitás megőrzése vagy a társadalmi egyenlőtlenségek enyhítése.
#Jógyakorlatok #Környezeti ügyek

A Lego-dilemma: Miért fontos, hogy a gyártás mellett az ellátási lánc is fenntarthatóan működjön?

A világ legnagyobb játékgyártója elképesztően komoly összegeket öl a fenntarthatóságba. A cég ESG-szakértői mégis úgy döntöttek, hogy elkaszálják az újrahasznosított műanyagból készült építőelemek gyártását – mert a “Bottles to Bricks” iniciatíva az ellátási lánc egészét tekintve jóval nagyobb környezetkárosítással járt volna, mint a hagyományos gyártási metódus. A Lego a világ legnagyobb játékgyártója, a dán Ole Kirk Christiansen által alapított vállalat 2023-ban 8,8 milliárd eurós bevételt ért el. A cég nem csak rendkívül népszerű játékairól ismert, hanem arról is, hogy jelentős összegeket öl a fenntarthatóságba: tavaly jelentették be, hogy a következő három évben közel 1,3 milliárd eurót költenek a karbonlábnyomuk csökkentésére, és határozott céljuk, hogy 2050-re teljesen karbonsemlegessé tegyék a működésüket. A Lego nem szimpla PR-húzásként tekint a környezetvédelemmel kapcsolatos vállalásaira. Vezetői tisztában vannak azzal, hogy legfontosabb ügyfeleik a gyerekek – és persze, a szülők –: a cég fennmaradása és prosperitása szó szerint attól függ, hogy milyen gazdasági-társadalmi körülmények között élnek majd a jövő nemzedékei. Ezért is volt olyan meglepő, amikor 2023 szeptemberében bejelentették, megszüntetik a korábban széles körben népszerűsített újrahasznosítási kezdeményezésüket, a “Bottles to Bricks” programot. Újrahasznosítás: nem mindig ez a megoldás A Bottles to Bricks program keretében a Lego újrahasznosított műanyag palackokból gyártott volna építőkockákat. A projektet azért kaszálták el, mert a cég ESG-szakemberei felmérték: a teljes ellátási láncot tekintve a plasztikhulladék újrahasznosítása jóval nagyobb környezeti terhelést okozna – hozzáadott anyagokat és nagyobb energiafelhasználást követelne –, mint a korábban alkalmazott gyártási metódus. Úgy látták, ez az átállás csak tovább növelné a vállalat széndioxid-kibocsátását, ezért szanálták az ötletet, és tovább keresik annak a módját, hogy környezetbarátabb megoldással váltsák ki a jelenlegi gyártási technológiájukat. A szakemberek szerint jól döntöttek – mi több, példát mutattak azzal kapcsolatban, hogy a fenntarthatóságot nem csak a gyártásnál, hanem az ellátási lánc egészében figyelembe kell venni. Annál is inkább, mivel – ahogy Tinglong Mai, a John Hopkins University professzora, Christopher S. Tang, a University of California ellátási láncokkal foglalkozó szakának vezetője és Hat L. Lee, a Stanford University IT-szakának vezetője írják a The Conversation-ön megjelent közös tanulmányukban – az Európai Unió és az Egyesület Államok ESG-szabályozása is egyre inkább erre ösztönzi a cégeket. Scope 3 kibocsátás: karbonlábnyom a gyártósortól a kukáig Az egyre szigorúbbá váló ESG-szabályozásnak köszönhetően a vállalatvezetők egyre nagyobb hangsúlyt fektetnek arra, hogy környezeti és társadalmi szempontból fenntarthatóbbá tegyék az általuk irányított szervezetek működését. De a fenntarthatóság nem csak az előállítás, hanem egy termék teljes életciklusa szempontjából értelmezendő kérdés: a gyártáshoz szükséges nyersanyagok kitermelésétől és felhasználásától kezdve az adott produktum használatán át a leselejtezéséig. Ahhoz, hogy a maga teljességében felmérjük egy vállalat károsanyag-kibocsátását, három különböző faktort kell kiértékelnünk: ezek az első, a második és a harmadik hatókörbe tartozó (Scope 1, Scope 2, Scope 3) kibocsátások. A Scope 1 kibocsátások közvetlenül egy gyártó belső folyamataihoz kapcsolódnak. A Scope 2 kibocsátások a cég energiaigényének kielégítéséhez szükséges szennyezőanyag-kibocsátást takarják. A Scope 3 pedig a teljes ellátási lánc – a beszállítók, kereskedők és ügyfelek – által a cég termékei kapcsán generált kibocsátást jelenti. Jelenleg a globálisan működő cégek kevesebb mint harminc százaléka követi nyomon és jelenti a Scope 3 kibocsátását – részben azért, mert ezeket a mutatókat nagyon nehéz monitorozni, részben pedig azért, mert az ezzel kapcsolatos adatok publikálása rossz színben tüntetné fel őket. A jelenlegi becslések szerint globálisan a gyártók Scope 3 kibocsátása 11,4-szer nagyobb, mint a gyártással közvetlenül összefüggő Scope 1 kibocsátásuk. A greenwashing vége? A Lego ebből a szempontból is utat mutatott a többi gyártónak: a műanyagpalackok újrahasznosítására épülő új gyártási technológia ugyan komoly kommunikációs haszonnal járt volna a számukra, de fontosabbnak tartották, hogy – a teljes beszállítói lánc karbonkibocsátását alapul véve – a jó PR helyett a vállalatuk valós környezeti hatásának javítását tűzzék ki célul. Annál is inkább, mivel 2020-2021-ben a Covid-lezárásoknak is köszönhetően világszerte nagyon megugrott a kereslet a termékeik iránt, ami – a felpörgetett gyártás miatt – közel harminc százalékkal növelte a károsanyag-kibocsátásukat. “Minél több cég követi a Lego példáját, és kezdi monitorozni, jelenteni a Scope 3 kibocsátását, annál többen jönnek rá, hogy a karbonlábnyom csökkentése nem csak a gyártási folyamatok fenntarthatóbbá tételétől függ – hanem attól is, hogy hogyan menedzserei egy cég az ellátási lánca és a felhasználói okozta környezeti terhelést” – írja tanulmányában Mai, Tang és Lee. A szakemberek úgy látják, az EU és az USA egyre szigorodó követelményrendszere rákényszerítheti a vállalatokat arra, hogy a teljes életciklusukon keresztül végigkövessék az általuk gyártott termékek környezeti hatásait. “A Scope 3 kibocsátással kapcsolatos regulák kétségkívül növelni fogják a cégekre nehezedő nyomást” – értékelnek. De, mint írják, így van ez jól, hiszen a kiterjesztett jelentéstételi kötelezettség gátat vethet az olyan ártalmas gyakorlatoknak, mint a bújtatott greenwashing.
#Környezeti ügyek #Vállalatoknak

Zöld kezdeményezésekkel a cégek elégedettebbé és lojálisabbá tehetik a munkavállalóikat

Az irodai energiatakarékossági programok bevezetésétől a home office munka támogatásán át a faültetésig a vállalatok nagyon sok mindent tehetnek azért, hogy fenntarthatóbbá tegyék a mindennapi működésüket. Ezek a programok jó hatással vannak a munkavállalók közérzetére és moráljára is; az előremutató külföldi példák mellett hazai jógyakorlatokról is beszámolhatunk.    A kutatások szerint a vállalti munkakörnyezet és munkavégzés zöldítése, illetve a munkatársak bevonásával indított zöld programok jelentősen erősíthetik a munkavállalói elégedettséget, lojalitást, és a cégek rekrutációs potenciálját is növelhetik. A fenntartható működés lehet a vállalatok egyik HR-csodafegyvere: az energiatakarékos irodáktól a faültetésig számos olyan eszköz van, amely amellett, hogy javíthatja a szervezetek “környezettudatos imázsát”, a dolgozóik közérzetére, hangulatára is jó hatással van, és vonzóbbá teheti őket a potenciális munkavállalók körében. A Fast Company több külföldi kis- és nagyvállalat cégvezetőinek bevonásával készült összeállításában annak járt utána, milyen környezettudatos kezdeményezésekkel igyekeznek a cégek fenntarthatóbbá tenni a működésüket – és milyen visszhangja van ezeknek a programjaiknak a munkavállalóik körében. A portál “mini-esettanulmányait” néhány hazai példával mi is megtoldottuk: ahogy ezek a jógyakorlatok is bizonyítják, a fenntartható működés nem a gazdag külföldi cégek úri huncutsága csupán. Kis változtatásokkal is nagy változásokat lehet elérni A tehetséges új munkavállalók felkutatásával, HR-konzultációval és globális munkaerő-közvetítéssel foglalkozó Airswift a grandiózus gesztusok helyett “kis zöld változtatásokkal” igyekszik fenntarthatóbbá tenni a mindennapi működését. Olyan intézkedésekkel, amelyek nem kívánnak nagyobb reformokat, átállásokat, de összeadódva megsokszorozódik a hatásuk, és így nagyban hozzájárulnak ahhoz, hogy a cég környezettudatosabban, energiatakarékosabban és – nem mellesleg – költséghatékonyabban működjön. Az Airswift munkatársai a “digital first” megközelítés jegyében szinte minden dokumentumot digitális formában tárolnak és osztanak meg egymással, illetve az ügyfeleikkel. Csak azokat az anyagokat – például egyes szerződéseket – nyomtatják ki, amelyekből mindenképpen papíralapú kópiára van szükség. A cég HR-vezetői igyekeznek arra ösztönözni a munkatársaikat, hogy mindig kikapcsolják azokat a berendezéseket, amelyeket épp nem használnak: ezzel is jelentős energiafelhasználás takarítható meg. A munkavállalók rendszeres havi tömegközlekedési támogatást is kapnak, arra ösztönözve őket, hogy az autó helyett a környezetkímélőbb utazási lehetőségeket válasszák. A cég a hibrid munkavégzést is támogatja, mint mondják, ha csak azok a dolgozók mennek be az irodába, akiknek mindenképpen muszáj, az nagyban csökkentheti a közlekedéssel együtt járó karbollábnyomukat és az irodai erőforrások használatát. “A munkavállalóink nagyon pozitívan reagáltak ezekre a változtatásokra. Olyannyira, hogy számos változtatást ők maguk javasoltak; miközben az is nagyban hozzájárul a házon belüli zöld kezdeményezéseink sikeréhez, hogy azok jó része a munkatársaink életét is egyszerűbbé teszi, rugalmasabb munkavégzést tesz lehetővé, és pénzt takaríthat meg a számukra” – írja Rob Boyle, az Airsvift marketingigazgatója. A Tenessee Állambeli Franklinben működő Cool Springs Chiropractic az újrahasznosítást tűzte zászlajára. “Olyan »mindent bele« reciklálási programot indítottunk, amely nagyban hozzájárul a cég és a munkavállalói által termelt hulladék csökkentéséhez és a környezetbarát erőforrások hasznosításához – írja Dr. Peter Hinz csontkovács, a cég alapítója. – Ez nagyon jól illeszkedik a filozófiánkhoz, azon vagyunk, hogy a »wellness érzést« az emberek mellett a bolygóra is kiterjesszük." Hinz azt mondja, a cég valamennyi munkavállalója lelkesen csatlakozott a programhoz. “Fantasztikusan jó hatással volt a csapatszellemre. Megerősítette bennünk az összetartozás élményét, hogy együtt tehetünk a környezet megóvásáért.” Üzleti modellből is lehet zöld kezdeményezés Az okosotthon- és okosiroda-rendszerek fejlesztésével és forgalmazásával foglalkozó Daisy remek példa arra, hogy egy cég komoly bevételt termelő üzleti modelljéből is lehet a munkavállalói integritást és összetartást megerősítő zöld iniciatíva. A vállalat többek között okos energiamenedzsment-rendszereket fejleszt, amelyek lehetővé teszik a háztartások és irodák energiafelhasználásának optimalizálását – és ezzel a karbonlábnyomuk csökkentését. “Ennek a rendszernek a bevezetése pozitív hatással volt a csapatunk cég iránti elköteleződésére és moráljára nézve. A munkatársaink büszkék arra, hogy a munkájuk nagyban hozzájárul a fenntartható életmód széleskörű meghonosításáshoz. Amióta elindítottuk a programot, jelentősen nőtt a munkavállalói elégedettség és csökkent a fluktuáció – köszönhetően annak, hogy a dolgozóink könnyen magukévá tudják tenni a Daisy innovációval és környezeti felelősségvállalással kapcsolatos értékeit” – érvel Hatan Kappler, a cég ügyvezetője. A szakember hangsúlyozza: az okos energiamenedzsment program bevezetése a munkaadói pozíciójukra is jó hatással volt. “Amióta az álláshirdetésekben és az interjúk során is hangsúlyozzuk a zöld elkötelezettségünket, huszonöt százalékkal többen jelentkeznek hozzánk.” A Daisyhez hasonlóan a dokumentumszkenneléssel és menedzsmenttel foglalkozó platform, az iScanner is az üzleti modelljén keresztül tudja megszólítani, motiválni a meglévő és reménybeli munkavállalóit. A cég új “Eco-Achievement” programja nagyban hozzájárul ahhoz, hogy a felhasználói kevesebb papírt fogyasszanak, az általuk fejlesztett alkalmazás folyamatosan monitorozza, hogy a dokumentumaik beszkennelésével és a digitális kópiák megosztásával az ügyfeleik milyen mértékben járulnak hozzá az erdők megóvásához. “Az Eco Achievement program bevezetése nagyban erősítette a csapatszellemet és a dolgozói elkötelezettséget. Az ügyfél-elkötelezettségre is jó hatással volt, hiszen lehetővé tette, hogy a felhasználóink nyomon kövessék, milyen pozitív hatással van a termékünk használata a környezetünkre” – mondja Marina Alekseichik, az iScanner termékmenedzsere. Ültess egy fát a fenntartható jövőért! A munkavállalói és ügyfél-elégedettséget erősítő zöld kezdeményezésekből szerencsére Magyarországon sincs hiány. A K&H Bank például 2022-ben indult programja keretében a 10 millió Fa Alapítvánnyal közösen országszerte 555 fát és 1110 cserjét ültetett el száz oktatási intézmény udvarán, programjuk a gyermeke környezettudatos neveléséhez is nagyban hozzájárult. “A klímavészhelyzet egyre több céget ébreszt rá, hogy felelőssége van a részét kivenni a természetben zajló káros folyamatok megállításából, a helyzet azonnali javításából. Ezekkel a progresszív és az emberiség jövőjét felelősen szemlélő cégekkel működünk szívesen együtt, ilyen partnerünk a K&H is, amely komoly figyelmet fordít a fenntarthatóságra”– mondta a program kapcsán Bojár Iván András, a 10 millió Fa Alapítvány alapítója. A MagNet Bank 1 ügyfél = 1 fa programja keretében minden ügyfele nevében elültet egy-egy facsemetét. 2022 év végéig az Erdőmentők Alapítvány segítségével összesen 60 ezer csemetét plántáltak el, és vállalták, hogy az ügyfélkörük növekedésével összhangban az idei év végéig további 17 500 fát ültetnek majd el. A cég az erdészeti szakemberek ajánlásainak megfelelően vegyes fajtájú “elegyes erdőket” telepít: a kocsányos tölgytől a vadgyümölcsfákon át a juharig számos különféle palántát ültettek ki az Ócsai Tájvédelmi Körzet, az Ipoly-völgye, Nagykőrösi Pusztai Tölgyesek védett állami területein és a Bajonyerdő Zrt. erdeiben.
#Digitalizáció #Jógyakorlatok

Etikus influenszerek: A felelős gondolkodású közösségi médiasztárok fontos szerepet játszhatnak a fenntartható életmód népszerűsítésében

A közösségi médiaplatformokon egyre több olyan tartalomgyártó jelenik meg, akik igyekeznek edukálni a követőiket, felhívni a figyelmet a takarékos fogyasztás és fenntartható életmód fontosságára. Egy közelmúltban megjelent kutatás szerint nincs könnyű dolguk: a paraszociális interakciók szigorú normái mellett a social media oldalak algoritmusainak sajátságai is megnehezíti a munkájukat. Ha az influenszerekre gondolunk, általában olyan, a közösségi oldalakon népszerű újmédia-személyiségek jutnak eszünkbe, akik folyamatosan tartalmakkal bombáznak minket: és minél ismertebbek, annál valószínűbb, hogy egy-egy cég, márka szponzorált “arcaiként” különféle termékeket, szolgáltatásokat ajánlgatnak nekünk – a bőrápoló termékektől a biztosításokig. A vállalatok hamar felismerték a – főleg a kereskedelmi szempontból kiemelten fontosnak számító 18-49 éves célcsoport körében népszerű – közösségi média-sztárokban rejlő potenciált; nem csoda, hogy igyekeznek marketing szempontból hasznosítani az elérésüket. Az internet telis-tele szponzorált terméktesztekkel, bemutatókkal, termékelhelyezésekkel, shopping guide-okkal és étteremajánlókkal. Szerencsére, az elmúlt években egy új, jóval felelősebben gondolkodó influenszer réteg is megjelent az online közéletben: ők az etikus influenszerek, akik a fogyasztás túlpörgetése helyett a fenntartható életmód fontosságára igyekeznek felhívni a követőik figyelmét. A paraszociális interakciók és a kíméletlen algoritmusok között Aya Aboleneien, a HEC Montréal marketingszakának professzora és Aj Ming Csau, a University of Melbourne posztdoktori kutatója friss tanulmányukban részletesen elemezték, milyen hatással van az etikus influenszerek tevékenysége a követőik gondolkodására és életvitelére, milyen módszerekkel tudják népszerűsíteni a fenntartható, egészséges és etikus életformát a közösségi médiában. Vannak köztük vegán aktivisták, akik a húsmentes életmód fontosságára hívják fel a figyelmet és fenntarthatósági influenszerek, akik a fogyasztásuk visszafogására, a hulladéktermelésük csökkentésére, az újrahasznosítás előnyeire próbálják sarkallni a rajongóikat. A kutatók szerint az etikus influenszereknek komoly nehézségekkel kell megküzdeniük az online elérésük felépítése során. Egyrészt, mivel a leghatékonyabban úgy tudják felhívni a figyelmet a fenntartható életvitel fontosságára, ha maguk is példát mutatnak, kénytelenek kitárulkozni a közönségük előtt: ahelyett, hogy egy sokak számára vonzó, de sokszor alapvetően hamis perszónát mutatnának a külvilág felé, őszintén kell kommunikálniuk. Az etikus influenszerek legerősebb eszköze az, ha nyitottan és személyesen nyilvánulnak meg a közösségi médiában – ami sebezhetőbbé teszi őket, mint az átlagos véleményvezéreket. Másrészt az etikus influenszerek általában szélesebb közönséget igyekeznek megszólítani, így szükségszerűen olyan felhasználókhoz is eljutnak a bejegyzéseik, akik kevésbé nyitottak az üzeneteikre: ritkábban reagálnak, kommentelnek, osztanak meg ilyen posztokat, ritkábban kerülnek aktív kapcsolatba az ilyen tartalmakkal. Ez negatív hatással lehet az etikus tartalomgyártók elérésére: hiszen a paraszociális interakciók törvényszerűségei mellett a közösségi médiatartalmak terjedését menedzselő algoritmusok beállításai is abba az irányba hatnak, hogy a hasonló érdeklődési körű, életfelfogású emberek között terjesszék az egyes anyagokat. A példamutatástól az evangelizációig Aboleneien és Csau szerint ennek ellenére vannak olyan technikák, amelyek segíthetnek az etikus influenszereknek abban, hogy minél nagyobb közönséget érjenek el. Ezek a véleményvezérek alapvetően öt, egymástól jól elkülöníthető módszert stratégiát használnak, ezek: a személyes példamutatás a humanizálás a keretezés az ösztönzés és figyelemfelhívás és az evangelizáció A személyes példamutatás különösen hatékony eszköz lehet a kezükben: hiszen lehetővé teszi, hogy egyszerű, jól követhető módszereket osszanak meg a követőikkel azzal kapcsolatban, hogy hogyan, milyen szokások, módszerek, megfontolások szerint tudnak fenntarthatóbban, kisebb környezetterheléssel élni. Lauren Singer, az egyik legismertebb amerikai “zeró waste influencer” például rendszeresen ír arról, hogyan tudja a minimálisra csökkenteni az általa termelt hulladékot. Singer egy olyan posztjával vált világszerte ismertté, amelyben bemutatta: két évnyi hulladéktermelése belefér egy félliteres befőttesüvegbe. A humanizálás ebben a kontextusban a személyes történetek megosztását jelenti. A kommunikációs- és marketingipar régóta hangsúlyozza a “storytelling” fontosságát – ez a módszer az etikus influenszerek számára is lehetővé teszi, hogy indirekt módón, történetekbe ágyazva juttassák el fenntarthatósággal kapcsolatos üzeneteiket a követőikhez. Valódi paraszociális kapcsolatokat építsenek ki velük: így kevésbé “agresszív” módon – például egy jól sikerült “zöld csapatépítőről” szóló beszámolóval, egy erdei túrázásról készült fotósorozattal, vagy egy vegán sütemény receptjének megosztásával – hassanak a követőik gondolkodásmódjára – és ezen keresztül a viselkedésükre, életfelfogásukra. A keretezés lehetővé teszi, hogy az influenszerek fenntartható szemszögből mutassanak be egy-egy, a mindennapi fogyasztási szokásainkkal kapcsolatos, kevesek által ismert tényt. Felhívhatják például a figyelmet arra, hogy a műanyag flakonokban forgalmazott kémiai tisztítószerek milyen ártalmasak a környezetre nézve; hogy a kozmetikai cégek terméktesztelése milyen felesleges szenvedésnek teszi ki a kísérleti állatokat; hogy milyen hatalmas mennyiségű vízre van szükség egy fast fashion márkák által kínált ruhadarab előállításához. Az ösztönzés és figyelemfelhívás egy olyan módszer, amelynek használatával az influenszerek az etikusan működő vállalkozások irányába terelhetik a követőiket, lehetővé téve, hogy olyan cégek termékeit, szolgáltatásait ismerjék meg, amelyek a konkurens piaci szereplőkhöz képest fenntarthatóbb stratégiát visznek. Ez etikus választási lehetőséget ad a közönségnek: megmutatja, hogy olyan termékekkel és szolgáltatásokkal is kiválthatják megszokott “go-to product-jaikat”, amelyek kevésbé károsítják a környezetet. Az utolsó - és talán legerőteljesebb – módszer az evangelizáció. A kutatók szerint ennek a kommunikációs metódusnak a használatával az etikus influenszerek valódi közösségeket építhetnek maguk köré, amelyek az összetartozás ész folyamatos megerősítés, motiváció révén könnyebbé teszik a tagjaik száma, hogy érdemben változtassanak az életmódjukon, fogyasztói szokásaikon. Mint írják, az igazán sikeres szereplők a fent említett öt módszert kombinálva tudnak valós és értékelhető hatást tenni a követőikre. Aboleneien és Csau hangsúlyozzák: a klímaváltozás és a szociális egyenlőtlenségek növekedése miatt az etikus influenszerek száma világszerte nő. Erőfeszítéseik értékes “katonákká” teszik őket a fenntartható jövőért vívott harcban.
#Társadalmi ügyek

Kiszervezett krízis: Az offshoring komoly emberi jogi következményekkel járhat

Egyre több gazdag ország igyekszik “kiszervezni” a menekültek és menedékkérők elhelyezését, ellátását, felügyeletét. Az elmúlt években az EU is több ilyen megállapodást kötött: szakértők szerint az ez a gyakorlat nem csak képmutató és pazarló, hanem az elnyomó, antidemokratikus berendezkedésű országok kormányait és a szélsőjobb térnyerését is erősítheti. Az elmúlt években, elsősorban a Közel-Keleten és Ukrajnában dúló háborúk, fegyveres konfliktusok, valamint az egyre súlyosabbá váló víz- és élelmiszerszegénység miatt komoly menekülthullám indult el Európa felé. Az ennek nyomán kitört politikai válságot több gazdag ország és államszövetség is a menekültek elhelyezésének, ellátásának és felügyeletének kiszervezésével gondolta megoldani. Nagy-Britannia például egy ideig komolyan fontolgatta, hogy a nemzetközi politikában csak “offshoring-ként” emlegetett, méltán rosszhírű gyakorlatnak megfelelően Ruandába küldje a menedékkérőket – igaz, ezt az ötletet végül hazai és nemzetközi nyomásra elvetették. Ukrajnából érkező menekültek a Nyugati-Pályaudvarnál (Fotó: Dávid Imre) Ugyan a fenti tervnek köszönhetően Rishi Sunak – nemrég megbukott – kormánya vált az offshoring rosszarcú plakátfiújává, nem a brit konzervatívok voltak az elsők, akik hasonlóan drasztikus megoldásban gondolkodtak. Az Európai Unió (EU) is több afrikai és közel-keleti országgal kötött megállapodást arról, hogy még jóval a határai előtt feltartóztassák a menekülőket: 2017-ben Líbiával, 2023-ban Tunéziával, idén márciusban pedig Mauritániával írtak alá ilyen szerződést. Ezeknek a megállapodásoknak a megkötésére az EU Új migrációs és menekültügyi paktuma (EU Pact on Migration and Asylum) biztosított lehetőséget, amely részletesen vázolja az unió “migránskiszervezési stratégiáját”. Az offshoring gyakorlatának élharcosa Ausztrália volt: ők már 2012-ben egy csendes-óceáni kis szigetországba, Naurura “exportálták” a menedékkérőket. Mégis a brit “Ruanda-terv” vált ennek a sokat vitatott stratégiának a szimbólumává: nem kis részben azért, mert 2022-ben az akkor még Boris Johnson vezette konzervatív kormány nem kevesebb, mint 50 ezer menekültet akart kizsuppolni az országból. Emberi lények helyett árucikkek? A kritikusok szerint a brit terv emberi lények helyett egyszerű árucikkeként kezelte volna a menedékkérőket, akiket, akár egy bála ruhát, országról országra lehet szállítani. Ali Bhagat és Genevive LeBaron, a Simon Frasier University kutatói közelmúltban megjelent tanulmányukban épp emiatt a kétes megközelítés miatt döntöttek úgy, hogy nem csak emberi jogi és politikai, hanem logisztikai szempontból is megvizsgálják a nyugati országok menekültpolitikáját. Mint írják, ezek az országok “újfajta menekültpolitikát” honosítottak meg: ahogy kiszervezték a termelést, az elektronikai hulladék elhelyezését, vagy a műanyag-újrahasznosítást, úgy igyekeznek a menedékkérők elhelyezését is outsource-olni. Véleményük szerint ez a gyakorlat alapvetően hibás: nem elég, hogy növeli az emberi jogi visszaélések esélyét, de az autokratikus rezsimek “feltőkésítéséhez”, pénzügyi megerősítéséhez is nagyban hozzájárul, ráadásul nagyon drága is. Fotó: Dávid Imre A klímaváltozás negatív hatásai, az egyre erősödő politikai elnyomás, a növekvő társadalmi-gazdasági bizonytalanságok és az egyes vallási, etnikai csoportok rendszerszintű üldöztetése miatt a gazdag országoknak évről-évre több menekültre kell számítaniuk. Folyamatosan nő a menekültellenesség is; nem véletlen, hogy világszerte egyre több kormány gondolkodik az offshoring valamilyen változatának bevezetésén: idén májusban egy közös nyilatkozatban az EU huszonhét tagországa közül tizenöt is azt szorgalmazta, hogy “szervezzük ki” a menedékkérők kezelését. Bhagat és LeBaron szerint az sem véletlen, hogy a Ruanda-terv komoly népszerűségre tett szert az európai szélsőjobb politikusainak körében – hiszen a menekültek jó része Afrikából vagy a Közel-Keletről érkezik, így befogadásuk remek apropót kínál a rasszista retorika csúcsra járatásához. “Véleményünk szerint a menekültek kiszervezése embertelen, hatékonyatlan és általánosságban véve rossz politika” – húzzák alá. Az emberi jogi visszaélésektől az elnyomó rezsimek feltőkésítéséig A kutatók cikkükben részletesen elemzik az offshoring veszélyeit. Az első és legfontosabb problémának az emberi jogi visszaéléseket tartják. Mint írják, ez a módszer tulajdonképpen megtagadja a menekülőktől a menedékjogot, teret ad a túlságosan szigorú és ártalmas migrációs politikák terjedésének, az embereket pedig szimpla árucikké silányítja. A más országba delegált menekülteknek gyakran komoly nehézségekkel kell megküzdeniük az előállításuk és elszállításuk – tulajdonképpen kitoloncolásuk – ideje alatt is; az offshoring egyik legnagyobb problémája, hogy gyakorlatilag semmilyen biztosítékot nem nyújt az emberi jogi visszaélésekkel szemben. Bhagat és LeBaron az EU Líbiával kötött alkuját említi példaként: mint írják, 2017 óta a tagországok 59 millió eurót költöttek a líbiai partiőrség kiképzésére és felszerelésére, miközben számos, az észak-afrikai ország partvidékén feltartóztatott menekültekkel szembeni visszaélésről, köztük fizikai és szexuális erőszakról, kényszermunkáról, zsarolásról kaptunk híreket. Fotó: Dávid Imre A kutatók az elnyomó rezsimek feltőkésítését is komoly problémának tartják. Mivel a nyugat az offshoring keretében pénzt ad a menekültek elhelyezéséért a befogadó országoknak, szó szerint finanszírozza ezeknek a gyakran antidemokratikus politikai berendezkedésű államoknak a hatalmi elitjét. Mint írják, ezek az összegek többnyire korrupt politikusok és a migráció logisztikai támogatását intéző magáncégek zsebében kötnek ki. Idén márciusban az EU például azzal a Mohamed Oul Ghazouani kormánya vezette Mauritániával kötött 210 millió eurós offshoring-alkut, ahol emberi jogi szervezetek, köztük a Humán Rights Watch jelentése szerint a mai napig tolerálják a rabszolgaság bizonyos formáit. Bhugat és LeBaron szerint az offshoring nem csak drága, de kudarcra is van ítéltetve. A Ruanda-terv például nem kevesebb, mint 1,8 millió fontba került volna a brit adófizetőknek – menekültenként; az ausztrál kormány pedig 2023-ban 485 millió ausztrál dollárt fizetett huszonkét menedékkérő Naurura szállításáért. Ezek az intézkedések nem csak embertelenek, de pazarlóak is – figyelmeztetnek, hozzátéve: az offshoring alapvetően alkalmatlan a menekülthullám megállítására, tulajdonképpen csak arra jó, hogy politikai üzemanyagot szolgáltasson a szélsőjobb pártok számára. Le kell állítanunk a “menekültbizniszt” A kutatók szerint az “új menekültbizniszt”, vagyis az offshoring egyre terjedő gyakorlatát mihamarabb le kell állítanunk. “Miközben a gazdag országok komoly összegeket fizetnek a szegényebbeknek azért, hogy levegyék a vállukról a menekültek elhelyezésének és ellátásának terhét, gyakran szemet hunynak a súlyos emberi jogi visszaélések felett, és ami még rosszabb, visszariaszthatják az embereket attól, hogy egy biztonságos országban kérjenek védelmet” – fejtegetik. Fotó: Dávid Imre Úgy látják, az EU menekültpaktumja is ezt a rossz gyakorlatot erősíti, nem véletlen, hogy több mint ötven nemzetközi nonprofit nemrég közös nyilatkozatban hívta fel a figyelmet arra, hogy ez az új szabályozás katasztrofális következményekkel járhat a menekültek emberi jogaira nézve.
#Környezeti ügyek #Vállalatoknak

Körforgásos gazdaság az Európai Unióban: Az elmúlt években alig volt előrelépés

Szűk tíz év telt el azóta, hogy az EU szakpolitikai célként fogalmazta meg a körforgásos gazdaságra való átállást, de azóta sajnos nem sok eredményt sikerült elérni. Az alábbi cikk a körforgásos gazdaság – már sokszor és mégsem elégszer kitárgyalt – alapelvei mellett azt is bemutatja, hogy hol mentek félre a dolgok. “Az út a fontos, nem a cél” – tanítja a keleti filozófia. A körforgásos gazdaság kapcsán viszont mintha kicsit túl sok figyelmet fordítanánk az útra – miközben azt sem igazán tudjuk, valójában hova szeretnénk eljutni. Kezdjük azzal, hogy mit szeretne elérni az Európai Unió (EU): a „(…) körforgásos gazdaságra való átállást annak érdekében, hogy Európa tisztábbá és versenyképesebbé váljon”. Na de mit is jelent a gyakorlatban egy teljes mértékben körforgásosan működő gazdaság? A teljes körforgás ideája sajnos kevésbé megfogható, mint a karbonsemlegességi klímacél. Az üvegházhatású gázok kérdése „könnyű”, hiszen tudjuk, hogy csökkentenünk kell őket. Ahogy azt is tudjuk, milyen arányban kell csökkenniük, és miként „semlegesítsük” a fennmaradó mennyiséget. A teljes körforgás mentén működő gazdaság definíciójában viszont még ma sincs szakmai konszenzus; igazság szerint eddig maga az EU sem javasolt rá egyértelmű értelmezést. Érdekes, hogy egy olyan célt tűztek ki maguk – magunk – elé, amelynek gyakorlati jelentését még csak nem is definiálták az érintett szereplők számára. Teljes körforgást! (Vagy valami olyasmit) A fenti kijelentésre válaszul sokan bizonyára rögvest elkezdenék sorolni a 2025-ig vagy 2030-ig megvalósítandó hulladékgazdálkodási célokat, hogy mekkora újrahasznosítási részarányt kell elérnünk az egyes anyagokból keletkező hulladékok esetében. Ezt a gondolatmenetet folytatva pedig eljutnának oda, hogy 2050-re ideálisan már nem keletkezik majd hulladék az EU-ban, mert minden anyagot újrahasznosítunk. Ezt nevezhetjük „hulladékfókuszú” megközelítésnek, ami a körforgásos gazdaság értelmezésének egyik meghatározó iskolája. De csak az egyik: a másik, hasonlóan meghatározó irányzat azt vallja, hogy a hulladékgazdálkodás nem a központi kérdés, csupán egy része, komponense a körforgásos gazdaság ideájának. Ez az iskola a termelési és fogyasztási rendszerek dinamikáját helyezi központba, miközben a gazdaság anyagigényének csökkentését tartja igazán fontosnak. Ennek az iskolának a hívei szerint a felesleges termelés, illetve a túlzott fogyasztás csökkentése, valamint a szükséges termékek hosszú élettartamra való legyártása és a fogyasztó által minél hosszabb ideig való használata is kiemelkedően fontos eleme a körforgásos gazdaságnak; a termékek anyagában történő újrahasznosítása pedig csak hasznos élettartamuk végén következhet. Az ezen elv mentén gondolkodók csoportja nevezhető a „paradigmaváltó iskolának”. Az ő hierarchiájukat képezi le a 10R (vagy más néven a „Körforgás Létrája”) rendszere, ami az anyag- és energiaveszteségek minimalizálásának elve mentén rangsorolja a körforgásos gazdaságban használt tevékenységeket (1. ábra). 1. ábra. A körforgás létrája (Cramer, 2017) Ezzel persze még nem válaszoltunk arra a kérdésre, hogy mit is jelent a teljesen körforgásos gazdaság a gyakorlatban. Azt már tudjuk, hogy túlmutat azon a korábban is leírt értelmezésen, amely szerint egy ilyen gazdaságban minden anyagáramot „bezárunk” – azaz minden elfogyasztott terméket újrahasznosítunk a használat végén. Párhuzamot vonva a klímacélokkal, arra már a karbonsemlegesség terén is rájöttünk, hogy nem elegendő a kibocsátások puszta mérése és azok semlegesítése: szükségünk van a kibocsátott mennyiség csökkentésére is, ami után csak a fennmaradó hányadot kell semlegesítenünk. Ez az az elvi és módszertani szakadék, amelyet a klímaharc a „Net Zero” irányzattal meg tudott ugrani. A körforgásos gazdaság viszont még mindig egy helyben, az elvi viták szintjén toporog, az anyagcsökkentés meghatározására irányuló módszertanról – vagy szakpolitikai elköteleződésről – pedig szinte szó sincs. Hollandiát sokan úttörőnek tartják ezen a téren, hiszen 2016-ban elsőként köteleződött el szakpolitikai szinten gazdasága körforgásos átalakítása mellett. Az ország körforgásos anyaghasználati mutatója (Circular Material Use) – amely azt mutatja meg, hogy egy gazdaság összes anyagfelhasználásából mekkora hányadot tesznek ki az újrahasznosított anyagok – a maga harminc százalék közeli teljesítményével dominánsan vezeti az európai mezőnyt. Hollandia a gazdasága körforgásos átalakításának céldátumát az EU-hoz hasonlóan 2050-re időzíti. Komoly lépéseket is tesznek ebbe az irányba: bár a teljes körforgás koncepciójának értelmezése még náluk sem teljes, sikerült meghatározniuk egy könnyen értelmezhető és mérhető célt. Az ország 2030-ra meg akarja felezni a gazdasága által felhasznált elsődleges nyersanyagok (azaz a frissen kitermelt nyersanyagok) mennyiségét. Sok más tényező mellett ez az a pont, ami igazán különlegessé teszi a holland szakpolitikát, hiszen a világon szinte egyetlenként sikerült áthidalniuk a körforgásos gazdaság terén uralkodó elvi és módszertani kérdések közötti szakadékot. (Tév)úton a körforgásos gazdaság felé A holland Circle Economy nevű szervezet 2018 óta minden évben kiadja az úgynevezett „Circularity Gap” jelentést, amely a világgazdaság körforgásos átalakításának tendenciáit vizsgálja. Az idei jelentés kimutatta, hogy a világgazdaság körforgásos anyaghasználati mutatója 2023-ban mindössze 7,2% vol, és így folyamatos csökkenést mutat a 2018-ban először mért – és szintén meglehetősen alacsony – 9,1%-hoz képest. Főleg annak fényében, hogy az emberiség ebben az ötéves periódusban több mint 500 milliárd tonna nyersanyagot termelt ki, ami közel a harmada az 1900 óta felhasznált összes anyagmennyiségnek (2. ábra). 2. ábra. A globális gazdaság anyagfelhasználási tendenciái 1900-tól napjainkig (Circle Economy, 2024) Maga a körforgás gazdaság koncepciója ezzel szemben mondhatni virágzott a tudományos és a szélesebb szakmai közösségben. A témában folytatott diskurzus mértéke megháromszorozódott a szakcikkek és szakmai események számát tekintve. Kijelenthető tehát, hogy a körforgásos gazdaságról napjainkban nagyon sokan és nagyon sokat beszélnek, ám ennek a gyakorlati haszna sajnos még közel sem látható. Ezen a ponton érdemes kifejteni azt, hogy minek is köszönhető ez a dinamika. Az még magában ugyanis nem nagy felfedezés, hogy egy viszonylag új koncepció kapcsán gyorsan felfut az elméleti értekezések száma, miközben a gyakorlati hasznosulás még várat magára. Ennél sokkal fontosabb kérdés, hogy egyáltalán milyen mutatószámokkal szeretnénk mérni a megvalósítást. Az igazság az, hogy az elmúlt több mint kétszáz évben kialakított gazdasági struktúrában, a fenntarthatóság mérőszámai nem feltétlenül tükrözték a rendszer valós fenntarthatóságát. Ha példát kellene mondani az ilyen indikátorokra, a legtöbben valószínűleg a „hatékonyságot” említenék először. Kérdés persze, hogy ezt a fogalmat milyen kontextusban értelmezzük. A hatékonyság-paradoxon kétszáz éve Közgazdasági értelemben véve a "hatékonyság" kétségkívül pozitív dolog. A definíciója szerint egy rendszer akkor hatékony, ha a korábbiaknál kevesebb erőforrásra van szüksége a korábbiaknál több termék előállításához. Ezen az elven alapul az egyik legfontosabb makrogazdasági mérőszámunk, az „erőforrás-termelékenység” is: ennek értéke egy ország gazdaságában felhasznált alapanyagok mennyiségét veti össze az ott megtermelt GDP-vel. A fejlett országokban ez a mutató jellemzően magas, mert viszonylag kevés alapanyag felhasználásával állítanak elő magas gazdasági értéket. A közgazdaságtan az ilyen trenden alapuló gazdasági növekedést nevezi intenzívnek. A fejlődő országok gazdasága pedig jellemzően extenzíven növekszik, azaz sok erőforrást kell felhasználniuk a GDP relatíve kismértékű növelése érdekében. A tanulság egyértelmű: minden országnak olyan hatékony, intenzív növekedésre kell törekednie, amelyben egy egység gazdasági növekedéshez alacsony erőforrás-szükséglet társul. Azt azonban érdemes észben tartani, hogy az erőforrás-termelékenység indikátora egy arányszám. Az ipari forradalom kezdete óta pedig megdönthetetlen tévhitté vált, hogy ezen arányszám javulásával a gazdasági teljesítmény értéke növekszik, az ahhoz felhasznált erőforrás-mennyiség pedig csökken – ez viszont nem feltétlenül igaz. A termelékenység ugyanis úgy is növekedhet, hogy közben a GDP és a felhasznált erőforrások mennyisége is növekszik. Ehhez mindössze annyi szükséges, hogy a gazdasági növekedés arányaiban nagyobb legyen, mint az erőforrások felhasználásáé. Mi több, az elmúlt bő két évszázadban valójában ez jellemezte az ipari társadalmakat. Újabb technológiák segítségével, arányaiban minden kis gazdasági termelőegység kevesebb anyagot használt fel nagyobb gazdasági érték előállításához, így viszont az adott tevékenység egyre költséghatékonyabbá vált, és egyre több gazdasági szereplő kezdett bele - ami makroszinten tovább növelte a felhasznált anyagok abszolút értékét. A tudományos világban már a 19. század közepén felfedezték ezt az összefüggést, amelyet először „Jevons-paradoxon”-nak neveztek, majd a 20. század másik felében „visszapattanó hatás” néven vált egyre szélesebb körben ismertté. Igaz, még mindig nem elég széles körben, ahogy azt a fent vázolt gondolatmenet is alátámasztja. Hogyan kommunikáljunk a hulladéktermelésünkről? Végül nézzünk meg egy hasonló példát, most az alapanyagok felhasználásáról visszaugorva a hulladékok kérdésére. A hulladékok kapcsán a legfontosabb mérőszámok a termelésük mértéke és az összes mennyiségből újrahasznosításra kerülő mennyiség aránya. Az előbb bemutatott abszolút érték vs. arányszám dinamikából kiindulva talán már senkit nem lep meg, hogy ezek a mutatószámok is adnak lehetőséget a „kreatív” értelmezésre. Az elvi kereteken túl most használjunk egy gyakorlatiasabb megközelítést. Tegyük fel, hogy egy cég az egyik évben száz tonna hulladékot termel, amelyből öt tonnát hasznosít újra. A rákövetkező évben pedig kétszáz tonna lesz az összes hulladék mennyisége és ebből húsz tonna az újrahasznosított mérték. Ezt a tendenciát három különféle módon is kommunikálhatja a vállalat (3. ábra): Az első, hogy sikerült megnégyszereznie az újrahasznosított hulladék mennyiségét, ami igen pozitív. A második mód annak a kiemelése, hogy 5%-ról 10%-ra növelte az újrahasznosított hulladékmennyiség arányát az összesen termelt hulladék mennyiségéhez képest. Ez szintén pozitív fényben tünteti fel a céget. A harmadik opció pedig a lineáris hulladékmennyiség 85 tonnával való növekedésének a kommunikációja. Ez a mutató az előző kettőhöz képest már sokkal kevésbé tüntetné fel jó színben a céget. 3. ábra. Hulladéktermelési indikátorok összehasonlítása Merre tovább? A körforgásos gazdaság szakpolitikai megjelenésének közel tíz éve kapcsán kijelenthetjük, hogy nem sok minden változott az eddig eltelt időben. Persze, ezzel önmagában még nem is lenne gond, hiszen – ahogyan azt korábban is hangsúlyoztuk – a gyakorlati eredmények sokszor váratnak magukra a szabályozások megjelenése után. Ennek a cikknek sokkal inkább az volt a célja, hogy olyan hiányosságokra világítson rá, amelyek feloldásával már szakpolitikai szinten is foglalkoznunk kell. A körforgásos gazdaság kérdése sajnos még mindig a háttérben van a klímaváltozás tematikájával szemben, nemcsak népszerűségben, hanem a megvalósítás megfelelő szakmai megalapozottságának tekintetében is. Ennek talán az is oka lehet, hogy a fennálló gazdasági rendszer a klímaharcot már lefordította a saját keretrendszerére. Ha valaki klímatudatos akar lenni, zöld megoldások sora áll rendelkezésére megvásárolható termékként: kezdve az alacsony karbonlábnyomú napi fogyasztási cikkekkel, az elektromos autókon át egészen a napelemekig. A körforgásos gazdaságból viszont nehéz "belőle "terméket csinálni", hiszen magát a kommodifikáció elvét veti el. Az értelmezéséből fakadó viták alapját is ez szolgáltatja: a konformista álláspont szerint egy körforgásos gazdaságban nyugodtan fenntarthatjuk a jelenlegi fogyasztásunkat, csupán az anyagáramok újrahasznosítására kell odafigyelnünk, a radikális értelmezés viszont a fogyasztói társadalom alapelveit kérdőjelezi meg. Utóbbi szemlélet beemelését kell megugrania az EU szakpolitikájáért felelős döntéshozóinak. Felhasznált források: https://www.tandfonline.com/doi/full/10.1080/00139157.2017.1301167https://www.circularity-gap.world/