Az ország egyik vezető klímakutatója szerint a Párizsi Klímakonferencia óta alapvetően jó irányban megyünk. A tudós, aki a Magyar Telekom nonprofit szervezetek számára kiírt Körforgásban – Kölcsönhatásban – Közösségben pályázatának zsűritagja is volt, hangsúlyozza: a civileknek komoly szerep jut a fenntartható jövő megteremtésében, de ahhoz, hogy valóban mélyreható változásokat érjünk el, a cégeket és a döntéshozókat is rá kell ébresztenünk arra, hogy a túltermelés helyett a jólétet szolgáló minőségi termékek és szolgáltatások előállítására kellene koncentrálnunk.
A Magyar Telekom október 7-én hirdette ki nonprofit szervezeteknek szóló Körforgásban – Kölcsönhatásban – Közösségben című pályázata végeredményét. A pályázatot a Jane Goodall Intézet Passzold Vissza, Tesó! programja nyerte; a neves szakemberekből álló zsűri tagja volt Ürge-Vorsatz Diána nemzetközileg elismert fizikus-klímakutató is. “Mindig boldog vagyok, ha fenntarthatósággal kapcsolatos pályázatok zsűrijében vehetek részt. Ilyenkor nagyon sok fantasztikus, lelkes embert és lelkesítető kezdeményezést látok, és ez mindig feltölt energiával. Annyi a negatív hír, annyira eluralkodott a pesszimista hozzáállás a közéletben: mindenki azt hajtogatja, »minek bármit is tenni, hisz úgyis vége a világnak«. Jó látni, hogy vannak olyan emberek, akik nem ülnek fel ennek a hamis narratívának, akik felvállalják a felelősséget, és mindent megtesznek azért, hogy jobbá, élhetőbbé tegyék a saját közösségüket, környezetüket – vagy akár azon is túllépve: magát a társadalmat. Hétköznapi hősök, akik hajlandók felelősséget vállalni közös ügyeinkért, problémáinkért, akik hisznek abban, hogy segítő, jobbító tevékenységükkel hozzájárulhatnak ahhoz, hogy megmentsük a ma ismert civilizációnkat. Én hiszek abban, hogy együtt képesek vagyunk erre, de ehhez pozitív hozzáállás, akarat, hit, kitartás és összefogás kell.”
”A mérséklés a legjobb alkalmazkodás”
Ürge-Vorsatz Diána több cikket is írt Jason Hickellel, a degrowth-mozgalom egyik vezéralakjával közösen. (Az újító szellemiségű reformközgazdászok, gazdaságantropológusok és ökológusok által indított mozgalommal egy korábbi cikkünkben mi is foglalkoztunk – a szerk.). Mint mondja, sok tekintetben egyetért a “hickeliánusok” véleményével. “A Jason Hickel-féle gondolkodás – aminek már Magyarországon is vannak nagyon fontos és befolyásos képviselői, például Dr. Köves Alexandra ökológiai közgazdász, a Corvinus Egyetem docense – valóban közel áll hozzám. Hiszem, hogy cselekednünk kell, hogy rá kell bírnunk a tőkét, a nagy cégeket arra, hogy olyan javakat, termékeket, szolgáltatásokat dobjanak piacra, amik fenntartható módon előállíthatók, és hasznára válnak az embereknek.”
Ürge-Vorsatz szerint a borúlátó vélemények ellenére még mindig nagyon sokat tehetünk a globális klímaváltozás hatásainak mérséklése és a biodiverzitás zsugorodásának megfékezése érdekében. “Tévedés, hogy már csak az alkalmazkodás maradt. Ha így állunk hozzá a problémához, tényleg megsütjük magunkat, hiszen ha nem próbálunk még többet tenni, olyan helyzetbe hozzuk magunkat, amihez már nem fogunk tudni alkalmazkodni. A mérséklés a legjobb alkalmazkodás. Ha radikálisan próbáljuk mérsékelni a klímaváltozás hatásait, akkor még nagyon sok mindenen javíthatunk.“
A növekedési kényszer csapdája
A fizikus-klímakutató hangsúlyozza: annak ellenére, hogy számos kérdésben egyetért Hickellel és követőivel, vitatja, hogy csak politikai eszközökkel lehet valódi változást elérni a túlfogyasztással kapcsolatos problémák terén. “Abban teljesen egyetértek velük, írtam is erről jónéhány cikket, hogy a legnagyobb probléma a kapitalizmus természetéből adódó folyamatos növekedési kényszer. Nem fogunk tudni egy véges területű, véges erőforrásokkal gazdálkodó bolygón végtelen mértékben növekedni. Ott úszik el nagyon sok minden, hogy a tőzsdei cégeknek évről-évre jobb számokat, nagyobb értékesítési, növekedési mutatókat kell produkálniuk. Ha belegondolunk, ez maga az őrület, hiszen – legalábbis a világ »boldogabbik felén« – már mindenkinek megvan szinte mindene.”
Ürge-Vorsatz Diána úgy gondolja, a cégek, a döntéshozók és a nonprofitok összefogására lenne szükség ahhoz, hogy megállítsuk a túlfogyasztás okozta káros folyamatokat. “Hiba lenne, ha ennek a teljes felelősségét a civilek nyakába varrnánk, a magam részéről azt gondolom, hogy minden irányból »támadni« kell – fejtegeti. – Épp egy nagy cégtől jövök, próbáltam elültetni a vezetők fejében azt a gondolatot, hogy a parttalan, kényszeres növekedés nem feltétlenül vezet jóra. Ezzel együtt úgy gondolom, hogy a civileknek mindenképpen fontos szerepük van a klímaváltozás elleni harcban; a civil szféra nélkül nem tudjuk megoldani ezeket a problémákat, de nem lehet rájuk testálni azt a feladatot, hogy »akkor tessék, csináljatok forradalmat«. Még akkor sem, ha visszatekintve egyértelműen látjuk, hogy a legtöbb környezeti, társadalmi, állampolgári jogokkal kapcsolatos témában akkor történtek pozitív változások, ha ezek az elkötelezett emberek, mozgalmak a jobbító kezdeményezések élére álltak.”
A tudós úgy látja, nem a “tőkét”, a kapitalista vállalatokat kell meggyőzni arról, hogy a növekedés hajszolása helyett a fenntarthatóság biztosítása lenne a megfelelő fejlődési irány. “Ezt nagyon nehéz lenne megvalósítani: már csak azért is, mert a fejlődés, a jobb élet iránti vágy elidegeníthetetlen része az emberi természetnek. Inkább a gazdasági rendszert kellene átalakítani, a fogyasztás- és így termelés-centrikus működés helyett a jólét növekedését célzó működésmódra átállítani.”
Jólét vagy fogyasztás
Ürge-Vorsatz szerint nem a fogyasztók meggyőzése a legfontosabb feladat: annak ellenére sem, hogy az elmúlt évek-évtizedek fenntarthatósági kampányai – jórészt a világgazdaság alakulására döntő hatással lévő nagyvállalatok nyomására – jellemzően ebbe az irányba mutattak. „A gazdasági rendszert kellene úgy alakítani, hogy a cégek tevékenysége ne a fogyasztás, hanem a jólét növekedését szolgálja. A mennyiség helyett a minőségre, a fogyasztás helyett az értékteremtésre és a szolgáltatások színvonalának növelésére kellene fókuszálniuk: hiszen abszurd, hogy mindenféle kacatot összevásárolunk csak azért, hogy egy-két év, vagy akár csak néhány hónap után a »tervezett amortizáció« miatt kénytelenek legyünk kidobni őket. Nem lesz könnyű ezt elérni, elismerem, nem is vagyok sem politikatudós, sem közgazdász, hogy pontosan átlássam, mi lehetne erre az igazi megoldás. De úgy látom, általában akkor romlanak el a dolgok, amikor tőzsdére megy egy cég, hiszen amint piacra dobja a részvényeit, azonnal magával ragadja a növekedési kényszer, kénytelen negyedévről-negyedévre nagyobb eladásokat, jobb számokat produkálni, hogy meg tudja tartani a befektetőit, növelni tudja a piaci értékét.”
A fizikus-klímakutató szerint a sikeres családi vállalkozások sora bizonyítja, hogy nem ez az egyetlen járható út. Köztük hazaiak is: “A Daubner Cukrászda például évtizedek óta Magyarország egyik legjobb, legsikeresebb cukrászdája, a tulajosodok mégsem gondolják úgy, hogy feltétlenül növekedniük kellene. Elértek egy szintet, és azt igyekeznek stabilan fenntartani, eszük ágában sincs »franchise-osdni«: még annak ellenére sem, hogy sok más, a maga területén hasonlóan sikeres vállalkozás már teleszórta a plázákat az üzleteivel. De mondhatnám a Zwackot is; nemrég beszélgettem Zwack Izabellával, aki elmondta, neki sem az a célja, hogy még több unikumot adjon el, hanem az, hogy a saját dolgozóik is meg tudják fizetni a cég minőségi termékeit. Az ő példájuk is remekül mutatja, hogy ha ki tudnánk iktatni a piac működéséből a növekedési kényszer mechanizmusát, fenntarthatóbb, egészségesebb módon fejlődhetne a gazdaság.”
”Jobban élünk attól, hogy folyton vásárolnunk kell?”
Ürge-Vorsatz szerint annak ellenére, hogy papíron többet keresünk és fogyasztunk, mint korábban, igazából nem élünk jobban. “Mit tesz az hozzá az életminőségünkhöz, hogy háromévenként le kell cserélnünk a mosógépünket, mert tönkremegy, míg korábban elment húsz évig? De mondhatnék autót, telefont, ruhát is, hisz manapság minden termékbe bele van építve a »kötelező elöregedés«. Jobban élünk attól, hogy folyton vásárolnunk kell? Szerintem nem. Nemrég megnéztem a globális GDP-növekedést a hetvenes évektől napjainkig. Megdöbbentem, mert az adatok azt mutatták, hogy ötven évvel ezelőtt még alig 1,6 százaléka volt a gazdaság a mainak. Rögtön felvetült bennem a kérdés: tényleg közel százszor jobban élünk, mint akkor? Egy fenét! A szüleink még simán meg tudtak vásárolni egy lakást, vagy akár egy nyaralót, hétvégi telket is, de a gyerekeinknek már esélyük sincs erre. Még akkor sem, ha a számok azt mutatják, hogy az elmúlt években folyamatosan nőtt a fogyasztásunk.”
A fizikus-klímakutató szerint az sem törvényszerű, hogy az olyan külső kényszerek, mint a globális népesség növekedése automatikusan hajtanák a fogyasztást. “Ha többet vagyunk, többet is termelünk, ami lehetővé teszi, hogy arányaiban szinten tartsuk vagy csökkentsük a fogyasztásunkat. Másrészt ez azért is téves megközelítés, mert a sokat fogyasztó fejlett, nyugati országokban nem hogy nem nő, hanem folyamatosan csökken a népesség, aminek elvben a kereslet visszaesését kellene eredményeznie – magyarázza Ürge-Vorsatz Diána. – Mindeközben azokban az országokban, ahol tényleg nő a népesség, annyira alacsony a kereslet, hogy az szinte semmilyen hatással nincs a GDP-re, a fogyasztásra, az erőforrások felhasználására.”
Ürge-Vorsatz hozzáteszi, vannak a világnak olyan régiói, ahol növekednie kellene a fogyasztásnak. “Ezek a világ legszegényebb szegletei, nyilván jogos, hogy az ott élők is megengedhessék maguknak a biztonságos, emberhez méltó életet – hangoztatja. – De már ezeken a területeken is csökken a fertilitás, az egy családra eső gyerekek száma, ezért azt gondolom, hogy a népességnövekedésből adódó túlfogyasztás a legkisebb probléma, amivel ma szembesülnünk kell.” A kutató hangsúlyozza: a legtöbb gazdasági szakértő ma inkább azon töri a fejét, mit kezdjünk azzal a helyzettel, hogy világszerte egyre rosszabbak a demográfiai adatok. “Ma már csak ott nő a születésszám, ahol a gyerek »vagyonelemnek« és »erőforrásnak« számít, ahol a munkaerejére és keresetére van szükség ahhoz, hogy fenn tudjon maradni a család.”
”A »fenntarthatóság« bizony sokadlagos szempont akkor, ha az a kérdés, hogy az embereknek legyen biztonságos fedél a fejük fölött”
Ürge-Vorsatz Diána Jason Hickelhez hasonlóan úgy látja, úgy kellene átalakítani a globális gazdaság és termelés szerkezetét, hogy a cégek a jóléthez és az emberi prosperitáshoz szükséges javakat, szolgáltatásokat állítsák elő. “A legnagyobb kibocsátóknak – országoknak, gazdaságoknak épp úgy, mint iparágaknak és vállalatoknak – mérsékelnie kellene a növekedésüket, és ezzel egyidőben serkenteniük a déli félteke olyan régióinak gazdasági megerősödését, mint Latin-Amerika vagy Afrika. Üvöltő különbségek vannak: de nem csak földrészek vagy országok között, hanem egyes országokon belül is. Magyarországon is hatalmas a régiók, térségek közötti egyenlőtlenség, a társadalmi felső tíz százaléka akár ötvenszer többet fogyaszt és több hulladékot, szennyező anyagot termel, mint a maradék kilencven százalék. A társadalmi egyenlőtlenségek enyhítése sokat javíthatna a szociális problémákon, a klímahelyzeten, a globális fejlődésen és a produktivitáson is – ez egy olyan alapvetés, amit még a legkonzervatívabb közgazdászok sem vitatnak. Pár évvel ezelőtt volt az Economist-ban egy cikk, ami az elmúlt évtizedek, évszázadok trendjeit elemezve arra jutott, hogy általában akkor van a legnagyobb fejlődés a világgazdaságban, amikor globális szinten mérséklődik az egyenlőtlenség.”
A tudós a hazai helyzetet elemezve azt mondja, komoly gondokat okoz, hogy az emberek jelentős része nem tudja, milyen unfair társadalomban is él valójában. “Attól tartok, jó részüknek fogalmunk sincs arról, hogy Magyarországon az itt élők jelentős része hogyan, milyen nehézségek között él. Nemrég egy lakhatással kapcsolatos pályázat zsűrijében vettem részt, az volt a feladatom, hogy fenntarthatóság szempontjából értékeljem a beérkező pályamunkákat. Hamar rá kellett döbbennem: hiába a klímaváltozás, a »fenntarthatóság« bizony sokadlagos szempont akkor, ha az a kérdés, hogy az embereknek legyen biztonságos fedél a fejük fölött, olyan lakhatásuk, amit ki tudnak termelni, ki tudnak gazdálkodni. Pláne úgy, hogy sokak számára ez még Budapesten is megoldhatatlan problémát jelent; ebből a szempontból nézve a »környezeti fenntarthatóság« elérhetetlenül távoli célnak tűnik.”
A szakpolitikának a felső egy százalékot kellene megcéloznia
Ürge-Vorsatz szerint tovább bonyolítja a helyzetet, hogy a klímaváltozás nem csak környezeti, hanem szociális kérdés is egyben. “Ha nem lépünk gyorsan, a globális felmelegedés, az elsivatagosodó termőterületek, a víz- és élelmiszerhiány miatt emberek tömegei lesznek kénytelenek elhagyni a lakóhelyüket. Félreértés ne essék, nem a Föld fog elpusztulni, hiszen az önszabályozó bioszféraként képes lesz megújítani önmagát. Nem, a mi életkörülményeink válnak majd lehetetlenné – nem a bolygó, hanem az emberiség fennmaradása a tét.”
A fizikus-klímakutató szerint nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy erről a negatív változásról elsősorban a leggazdagabbak tehetnek. Azoknak az országoknak a lakói – és ebbe a “kasztba” bizony mi, magyarok is beletartozunk –, amelyek pancsolhatnak a fogyasztásban, miközben a szegényebb térségekben élők szűkölködnek. “Közben belőlük próbáljuk kivasalni azt a szerény fogyasztáscsökkenést, amit nem nekik kellene kiizzadniuk magukból; amúgy is nagyon keveset fogyasztanak, nem véletlen, hogy a jobb sorsra érdemes farmerek, mezőgazdasági dolgozók, gyári munkások, taxisofőrök világszerte tüntetnek a »Green Deal« meg a hasonló kezdeményezések ellen. Nem tőlük kellene várnunk a megoldást: a szakpolitikának a felső egy-tíz százalékot kellene megcéloznia.”
”A cél, hogy egyszerre növeljük a minőséget és csökkentsük az energiafelhasználást
A fizikus-klímakutató szerint tévedés azt gondolni, hogy a Párizsi Klímakonferencián tett vállalások nem teljesülnek. „Nem tudom, hogy a sajtó miért szereti ezt így beállítani. Ez nem igaz – mondja. – Tény, hogy még nem értük el azokat a célokat, amiket a Párizsi Megállapodásban lefektettünk, de azért haladunk. Ez a megállapodás nagyon komoly változásokat hozott, talán azt sem túlzás kijelenteni, hogy a történelemben nem volt még példa olyan mértékű forradalom nélküli átmenetre, mint amit ennek az egyezménynek köszönhetően megélünk. A sajtó szeret rémisztgetni, de arról már kevesen írnak, hogy az idei év első félévben például már több elektromos áramot termeltünk megújuló, mint fosszilis forrásokból.”
Ürge-Vorsatz Diána szerint jó irányba tartunk. “A legrosszabb »klímapályáról« leszedtük a Földet, és ez nagyon nagy eredmény. Az első IPCC-ciklus (az IPCC – Intergovernmental Panel on Climate Change – ICCP, ENSZ klímaváltozással foglalkozó szakértő testülete – a szerk.) alatt még simán elképzelhető volt, hogy az évszázad végére akár öt-hat fokkal is nőhet a globális átlaghőmérséklet. Mára szerencsére oda jutottunk, hogy ha nagyon akarnánk, akkor sem tudnánk ezt a forgatókönyvet megvalósítani, mert képesek voltunk arra, hogy alapjaiban megváltoztassuk az energiatermelés struktúráját – magyarázza. – Ez persze még nem azt jelenti, hogy hátradőlhetünk: még mindig nagyon messze vagyunk attól, ahova el kellene jutnunk, de azért általánosságban elmondható, hogy az elmúlt években radikális hátraarcot csináltunk, és elindultunk abba az irányba, ahová tartanunk kell. Különösen igaz ez Európában; ha csak Magyarországot nézzük, öt év alatt megnégyszereződött a napenergia-szektor termelőkapacitása. Nagyon sokat haladtunk előre; igaz, sajnos még ez sem elég, mert az energia- és nyersanyag-éhségünk továbbra is dinamikusabban nő annál, mint amennyire növelni tudjuk a tiszta energiaforrások részesedését a termelésben.”
Ürge-Vorsatz szerint fontos lenne, hogy anélkül javítsuk a termékek és szolgáltatások minőségét, hogy az energia- és anyagfelhasználásunkat növelnénk. “Ma már számos módszer, technológia rendelkezésre áll az energiaköltésünk csökkentésére: a nullenergiás épületektől a jól megtervezett városokon át a modern tömegközlekedési rendszerekig. Ezek mind elősegíthetik azt, hogy egyszerre növeljük a minőséget és csökkentsük az energiafelhasználást.”
by 
