kapitalizmus

Újító szemléletű közgazdászok egy csoportja szerint itt az ideje a “demokratikus alapokon szerveződő globális gazdaság” felépítésének: a profit helyett a társadalmi és ökológiai hasznot hajtó beruházásokra kell fókuszálnunk, hogy kivédhessük a klímaváltozás legsúlyosabb hatásait. Egyre többet hallani egy új, a globális kapitalizmus és a gazdaság újragondolását szorgalmazók körében gyorsan népszerűvé váló fogalomról, a “degrowthról”. A kormányok és a gazdasági szereplők szinte kivétel nélkül a gazdasági növekedést tartják a prosperitás legfontosabb indikátorának: a választásokra készülő politikusoktól a befektetőket, részvényeseket meggyőzni igyekvő vállalatvezetőkig mindenki “töretlen gyarapodásról” beszél. Kérdés, hogy lehetséges és kívánatos-e ez egyáltalán; számos ökológiai gazdaságtannal és klímaváltozással foglalkozó szakember szerint a növekedés hajszolása helyett a jelenlegi rendszer ésszerűsítése és a fogyasztás visszafogása lenne a valódi megoldás. “Ez nem csak rossz közgazdaságtan, hanem tudománytalan is – mondja Jason Hickel gazdaságantropológus, a Less Is More című könyv szerzője. – Az embereknek meg kell érteniük, hogy a »növekedés« nem egyenlő a társadalmi haladással.” Hickel a “post-growth” vagy degrowth-mozgalom egyik vezéralakja. Támogatói szerint a gazdasági siker valójában nem mérhető a bruttó hazai termék (GDP) nyers adataival: ahhoz, hogy valóban sikeres globális gazdaságot építsünk, a szabályozott formában vissza kell fognunk a növekedést a legnagyobb széndioxid-kibocsátást produkáló “karbon-intenzív” országokban és iparágakban. “A növekedés egyszerűen szólva az aggregált termelés növekedését jelenti, piaci árakban mérve – magyarázza az antropológus. – Eszerint, ha a GDP-növekedést vesszük alapul, egymillió font értékű könnygáz előállítása pontosan ugyanakkora értéket teremt, mint egymillió font értékű megfizethető lakhatásé vagy egészségügyi ellátásé.” Hickel szerint, ha a GDP-növekedés helyett a társadalmi fejlődést, a “közös jót” vennénk alapul, nem az aggregált termelést növelnénk, hanem olyan termékek és szolgáltatások előállítására koncentrálnánk, amelyek szükségesek ahhoz, hogy javítsunk az emberek életkörülményein, és elérjük az ökológiai céljainkat – miközben csökkentjük a növekedést a nagykibocsátású országokban és szektorokban. “Minden alkalommal, amikor egy politikus azt mondja, hogy támogatja a gazdasági növekedést, meg kell kérdeznünk tőle: pontosan milyen és kinek az érdekeit szolgáló növekedésre gondol” – húzza alá. Fenntarthatóbb termékekre és szolgáltatásokra van szükség A Hickel és társai által képviselt degrowth-filozófia ellenzői többnyire azzal érvelnek, hogy a gazdaság “lesoványítása” társadalmi feszültségeket szülne: növelné a munkanélküliséget, csökkentené az adóbevételeket, és így óhatatlanul a közszolgáltatások folyamatos elsorvadását okozná. Mindez – érvelnek – csak tovább fokozná azokat a nehézségeket és nyomort, ami ma is terheli a marginalizált közösségeket. A degrowthista közgazdászok szerint a "károgók" tévednek: ők úgy látják, egy átgondolt, tervszerű reorganizáció az emberek jelentős többségének hasznára válna. Véleményük szerint a városi terepjáróktól a fegyvereken és a fast fashion ruhadarabokon át a nagyipari eszközökkel előállított marhahúsig valamennyi olyan termék termelését vissza kellene fognunk, amelyek forgalmazása ugyan nyereséges a tőke számára – de szociális és környezeti szempontból destruktív. Ezek helyetti inkább olyan termékekbe, szolgáltatásokba és ágazatokba kellene fektetnünk, amelyek – mint az egészségügy, a közösségi közlekedés, a megújuló energia, a megfizethető lakhatás, vagy a megújuló mezőgazdaság – ugyan a szó klasszikus értelmében kevésbé “profitábilisak”, de jóval fenntarthatóbbak. ”Ez a katasztrófa receptje” Hickel szerint az olyan gazdag országokban, mint Nagy-Britannia, “abszolút magas az aggregált termelés”. “De ez a termelés jórészt olyan területekre koncentrálódik, amelyek a tőke szempontjából nyereségesek – és a magas státuszú fogyasztókat szolgálják –, ahelyett, hogy a hétköznapi polgárok jólétét javítanák. Így aztán a kiemelkedő termelés ellenére is sok a nélkülöző. Több mint négymillió gyerek él szegénységben, elég körülnézni az utcán, hogy lássuk, mekkora a nyomor.” A közgazdász-antropológus szerint tovább súlyosbítja a helyzetet, hogy a gazdag országok “a közelében sincsenek annak”, hogy teljesítsék a Párizsi Megállapodásban lefektetett vállalásaikat, így a jelenlegi tempó mellett a legjobban teljesítő gazdaságoknak is több mint kétszáz évre lesz szükségük ahhoz, hogy nullára csökkentsék a károsanyag-kibocsátásukat. “Ez a katasztrófa receptje. Sokkal hatékonyabb intézkedések kellenek a klímaváltozás megfékezéséhez. A gazdag országoknak csökkenteniük kell az energiafelhasználásukat, és jelentős állami beruházásokra van szükség a megújuló energiaforrások fejlesztéséhez” – fejtegeti. Hickel szerint annak ellenére, hogy a megújulók sokkal olcsóbbak, mint a fosszilis energia, a magánbefektetők még mindig a szükségesnél kevesebb tőkét ölnek a kiaknázásukba, mert nem hoznak akkora nyereséget, mint kőolaj vagy a földgáz. “Állami beruházásokra van szükség, és olyan szabályozásra, ami visszafogja a fosszilis energiába való befektetést, és ösztönzi a zöld átállást. Ez egy alapvető iparpolitikai tény, amit ha tetszik, ha nem, el kell fogadnunk.” Észak dél ellen Miközben a degrowth-mozgalom meglehetős elfogadottságra és népszerűségre tett szert az észak félteke közgazdászai és ökológusai között, a déli féltekén élő kollégáik közül sokan szkeptikusan fogadják a megállapításaikat. Úgy látják, Hickelék ötletei csak az olyan fejlett gazdaságokban valósíthatók meg, amelyek már ma is képesek arra, hogy kielégítsék a lakóik alapvető igényeit. A fejlődő országokban más a helyzet: ezekben továbbra is szükség van a felpörgetett fejlődésre és növekedésre, hogy ellensúlyozhassák évszázadok kizsákmányolásának hatásait. Morena Hanbury Lemos brazil ökológus-közgazdász szerint lassan ez is megváltozik. Az Universitat Autònoma de Barcelona tudósa úgy látja, míg kezdetben a degrowth-mozgalom elsősorban a kényszeres növekedés Európában, illetve a “globális északon” tapasztalható negatívumaira fókuszált, ma már univerzálisabb megoldásokon dolgoznak. “Az anti-imperializmus alapjai mindig is megvoltak, de számos ember munkájának köszönhetően az elmúlt években előtérbe is kerültek. Mindez azt jelenti, hogy délen is egyre több ember figyel fel az ebben rejlő lehetőségekre” – mondja. Lemos szerint egyre több poszt-növekedéspárti szakember ismeri fel: számos déli országban szükség van olyan újfajta, fenntartható növekedési modellekre, amelyek lehetővé teszik az emberek alapvető szükségleteinek kielégítését, és hogy az északi gazdasági expanzió mindig is a – jellemzően déli – emberek kizsákmányolására és a nyersanyagok lerablására épült. “Ami északon a »degrowth«, az délen a »delinking«: a kialakult gazdasági függőségektől való elszakadás, függetlenedés – magyarázza. Mint mondja, ideje lenne, hogy a szegényebb országok kitörjenek végre a globális gazdasági rendszer csapdájából, abból az “alárendelt viszonyból”, amit a fejlett országok tőkéseinek való megfelelés jelent. ”Ácsoljunk mentőtutajt magunknak” A degrowth-ideológia növekvő népszerűsége ellenére sokan attól tartanak, hogy globális kapitalizmus “újrahuzalozása”, és az elitek érdekeivel való megküzdés nem lesz könnyen-gyorsan végigvihető feladat. James Medway közgazdász, a Macrodose Podcast házigazdája például arra figyelmeztet, hogy az egyre súlyosabbá váló klímaváltozás miatt nincs időnk “harminc éven belül megvalósítani kívánt utópiákat építeni”: ehelyett inkább olyan azonnal megtehető, praktikus lépésekben kellene gondolkodnunk, amik hosszabb távon vezetnek el a kívánt változásokig. “Ma nem az a kérdés, hogyan építsük meg a tökéletes társadalmat, hanem az, hogy hogyan ácsoljunk mentőtutajt magunknak” – hangoztatja. Medway szerint egy megfelelően feltőkésített, globális megállapodások szerint koordinált adórendszer segítségével “elkezdhetnénk orvosolni az egyre nagyobbá váló társadalmi egyenlőtlenség és az ökológiai pusztítás káros hatásait”. Mint mondja, minél súlyosabbá válnak a klímaváltozás negatív hatásai, annál sérülékenyebbek lesznek az olyan, a létfenntartáshoz szükséges piaci rendszerek is, mint az élelmiszertermelés, az energetika, vagy a vízellátás – ezek rendbetételéhez állami beavatkozásra lesz szükség. “Olyan közösségi hatóságokat kell felállítanunk, amelyek elkezdhetik átalakítani ezeket a rendszereket, amelyek klímaállóbbá tehetik őket, és ezzel megalapozhatják egy olyan fenntartható társadalom építését, amilyet szeretnénk.” A termelés visszafogása önmagában nem elég Hickel szerint balgaság azt állítani, hogy a növekedés tervezett, célzott visszavágása fantazmagória lenne. “Az a fantazmagória, ha azt hisszük, hogy a mai, szociális és ökológiai szempontból is kudarcos gazdasági rendszer egyszer csak varázsütésre megoldja majd a krízist” – hangoztatja. Ennek ellenére egyetért azzal, hogy a déli féltekén további növekedésre van szükség, és azt is elismeri, hogy a gazdaság “összezsugorítása” önmagában nem elég a problémák megoldásához. Hickel úgy látja, olyan biztos megélhetést szavatoló “garantált munkahelyekre” lenne szükség, amelyeket az emberek életminőségének javítását és a kibocsátás csökkentését célzó állami beruházások révén hozunk létre. Mint mondja, az olyan gazdag országokban, mint Nagy-Britannia vagy az Egyesült Államok ez könnyen megoldható lenne, hiszen megvan a kellő pénzügyi függetlenségük ahhoz, hogy finanszírozzák az ilyen befektetéseket. “Minden olyan kormány, amely kellő monetáris szuverenitással rendelkezik, képes arra, hogy közvetlenül mozgósítsa a közjavak termelését, egyszerűen azáltal, hogy közpénzt szán rá – érvel. – Ahogy Keynes is rámutatott (John Maynard Keynes angol matematikus-közgazdász, a modern makroökonómia megteremtője – a szerk.): lényegében mindent, amit a termelő kapacitás szempontjából meg tudunk tenni, finanszírozni is tudunk.” Hickel szerint átgondolt gazdaságpolitikával az infláció is kivédhető, “egyszerűen vissza kell skálázni a felesleges termelést”. Radikális gazdasági demokrácia kell Hickel úgy látja, újfajta “radikális gazdasági demokráciára” lenne szükség. “Sokunk olyan demokratikus politikai rendszerekben él, amelyek lehetővé teszik, hogy időről-időre magunk válasszuk meg a képviselőinket. De ha a közgazdaságról, a termelési rendszerekről van szó, szóba sem kerül a demokrácia” – húzza alá. Érvelése szerint a termelés “túlnyomórészt a tőke irányítása alatt áll, a nagy befektetési cégek, kereskedelmi bankok, óriásvállalatok és az elitek döntik el, mit termelünk, hogyan hasznosítjuk a kollektív munkaerőnket és forrásainkat, és hogyan osztjuk el az általunk termelt javakat.” Hickel szerint ha a munkavállalóknak és a fogyasztóknak nagyobb beleszólásuk lenne abba, hogy mit termeljünk, nagyon másképp állnának a dolgok. “Több empirikus kutatás is bizonyítja, hogy demokratikus keretek között az emberek a közösségi és környezeti célokat preferálják” – hangoztatja. Kérdés, hogy míg a politikusok és a nagybefektetők jelentős része továbbra is az örökkön növekvő GDP-t tartja a legfontosabb szempontnak, hogyan lehet egy olyan, a globális gazdaságot alapjaiban megreformáló változást elindítani, amilyet a “hickeliánusok” szeretnének. Mit tehetünk azért, hogy elkerüljük a klímaváltozás legsúlyosabb következményeit? “A jó hír az, hogy ezek az elképzelések elképesztően népszerűek az állampolgárok között – bíztat Hickel. – Egyre több felmérés mutatja, hogy az emberek többsége olyan gazdaságot akar, amely a jólét és nem a növekedés, a tőkefelhalmozás köré szerveződik.” A gazdaságantropológus tisztában van azzal, hogy a degrowth-szemlélet széles körű elterjesztéséhez meg kell küzdeniük “az uralkodó osztály tagjaival, akik óriási hasznot húznak a fennálló status quo-ból”. De szerinte nem reménytelen a helyzet: az első lépés az lehet, ha “jó kapcsolatokat építünk ki a környezetvédők és a szakszervezetek között, és így olyan »környezettudatos munkásosztályt« alakítunk ki, amelynek megvan a befolyása hozzá, hogy jó irányba billentse a mérleg nyelvét.” “Olyan nagy tömegbázissal rendelkező mozgalmat kell létrehoznunk, ami elég erőteljes ahhoz, hogy komoly változásokat érjen el. Ez a feladatunk” – összegez.