Egyre valószínűbb, hogy a jelenlegi módszerekkel nem tudjuk elérni a 2030-ra, illetve 2050-re kitűzött kibocsátás-csökkentési céljainkat. Szakértők szerint a megoldást az olyan széndioxid-leválasztó és tároló megoldások jelenthetik, mint a CCS vagy a CDR.
Szakértők szerint félő, hogy a ma használt megoldásokkal nem leszünk képesek teljesíteni a 2030-ra, illetve 2050-re kitűzött mértékben csökkenteni a globális szén-dioxid kibocsátásunkat. Ezért is érvelnek egyre többen amellett, hogy ahelyett, hogy elkeseredett erővel igyekszünk kordában tartani a klímaváltozás hatásait, jobb lenne, ha megpróbálnánk inkább idejekorán adaptálódni azokhoz.
Pedig van megoldás a karbonszennyezés drasztikus visszafogására – legalábbis az Éghajlatváltozási Kormányközi Testület (Intergovernmental Panel on Climate Change, IPCC) szakértői szerint –: a széndioxid leválasztása, megkötése és tárolása. “De mit takar pontosan ez a módszer, és alkalmazható-e globális léptékben?” – teszi fel a kérdést a The Conversation-ön megjelent cikkében José Luis Rodríguez Gallego, a spanyolországi Universidad de Oveido természeti erőforrás- és környezetgazdálkodási karának professzora.
CSS és CDR
A legelső földalatti »karbontárolót« 1972-ben hozták létre Texasban. Igaz, akaratlanul: azért pumpáltak széndioxidot a föld alá, hogy megkönnyítsék az ott rejtőző kőolaj kitermelését. (Ezt a technológiát a mai napig használják – a szerk.) Az első, kimondottan a földgázból kivont széndioxid elhelyezésére szánt föld – pontosabban tenger – alatti tározót 1996-ban létesítették a norvégiai Sleipner-gázmező nyugati részén. Az itt felépült létesítmény az Északi-tenger medre alatti kőzetrétegekben tárolja a széndioxidot; a hasonló megoldások a karbon-leválasztásnak és tárolásnak (Carbon Capture and Storage, CCS) nevezett technológia fontos részét képezik.
“Az 1997-es Kiotói Egyezmény aláírása idején már számos szakértő úgy vélte, a CCS jó megoldás lehet a lokális forrásokból, például szén- vagy gázerőművek kéményeiből kiszökő széndioxid csapdába ejtésére és semlegesítésére: nem véletlen, hogy az elmúlt években számos vállalat és kutatócsoport foglalkozott különféle leválasztási eljárások kifejlesztésével és a megfelelő geológiai tárolóhelyek felkutatásával. Spanyolországban például a világ egyik legnagyobb CCS-programját vitték – egészen addig, amíg a 2008-as gazdasági válság miatt kénytelenek voltak határozatlan időre leállítani azt. A döntés komoly port vert fel szakmai körökben, ma is számos szakember dolgozik azon, hogy új életre keltsék a kezdeményezést” – írja Gallego.
A CCS-technológiának a támogatói mellett számos ellenzője is van. Egyesek a technológia magas költségei miatt, mások pedig azért kritizálják ezt a megoldást, mert úgy látják, nagyban hozzájárulhat a fosszilis tüzelőanyagok kitermelésének folytatásához. “Úgy tűnik, ennek a technológiának a jövője olyan iparágak kezében van, amelyek nagyon nehezen dekarbonizálhatók: mint például a cementipar, amely még a »tiszta« energiát használó gyártás során is nagy mennyiségű széndioxidot termel” – húzza alá a Universidad de Oveido oktatója.
Galego szerint a valódi megoldást egy viszonylag új koncepció, a széndioxid-eltávolítás (Carbon Dioxide Removal, CDR) jelentheti. “Ez az állítás azon az egyszerű meglátáson alapul, hogy ha a kibocsátásról van szó, a döntetlen jobb, mint a vereség, de a győzelem jobb, mint a döntetlen. Ha a döntetlen alatt a CSS-t értjük, akkor a CDR-technológia a »negatív kibocsátás« elérésével valódi győzelmet jelenthet” – érvel.
A CDR két széles körben használt változata a CSS-megoldásokra építkezik. Az egyik a bioenergia használata széndioxid-leválasztással és tárolással (Bioenergy with Carbon Capture and Storage, BECCS), a másik pedig a széndioxid közvetlen kivonása az atmoszférából (Direct Air Capture and Carbon Storage, DACCS). “Jelenleg mindkét technológia fejlesztés alatt áll, és egyelőre úgy tűnik, szerény hatékonysággal működnek (az éves kiboosásátás 0,1 százalékát tudják semlegesíteni)” – ismeri el Gallego. A professzor hozzáteszi, a fenti megoldások fejlesztésével párhuzamosan olyan kutatások is folynak, amelyek a légköri széndioxid hasznosításának lehetőségeit kutatják, például az olyan iparágakban, mint a szénsavas üdítőitalok gyártása.
A természet segítő keze
A lehetséges CDR-megoldások között számos, a természet inspirálta lehetőség is felmerült. “Ezek közül a legkézenfekvőbb az újraerdősítés, de más alternatíváink is vannak: mint a vizes élőhelyek és tőzeglápok helyreállítása, bővítése, valamint a talaj hatalmas széndioxid-elnyelő potenciáljának hasznosítása” – sorolja a professzor. Mint írja, a tudósok a természet “karbonnyelői” közül valamennyiben komoly fantáziát látnak; de egyelőre nem tudják pontosan felmérni, valójában mennyi széndioxidot köthetnek meg, mert az olyan, nehezen kiszámítható tényezők is hatással lehetnek ezen képességükre, mint az éghajlatváltozás okozta bizonytalanság, a természetes metánkibocsátás, vagy a növényzet és a talajban található szervesszén kölcsönhatásai.
Galego szerint az is előfordul, hogy éppen a karbon megkötésére tett kísérletek, például az erdőtelepítés előkészítése során végzett földmunkák okoznak komplikációkat, hiszen a talaj megbolygatása már önmagában is jelentős mennyiségű széndioxidot juttathat a légkörbe. “De más »természetes« CDR-megoldások is ismertek: köztük a bioszén néven is ismert faszén, a széndioxid-faló baktériumok, a magas magnézium- és kalciumtartalmú kőzúzalék, vagy a hulladékból gyártott mesterséges talajok használata.” A kutató hozzáteszi: a C-SINK projektnek és a hasonló kezdeményezéseknek köszönhetően világszerte számos elismert tudós tanulmányozza és teszteli ezeket a lehetőségeket, amelyeket ma már európai szinten is támogatnak.
A klímaváltozás visszafogásának fontos eszköze lehet
Galego emlékeztet arra, hogy “mind a történelmi tapasztalatok, mind jelenlegi helyzetünk azt mutatja”, hogy az energetikai átmenet lassú, bizonytalan és fokozatos folyamat. “A termelési és fogyasztási rendszereink újjáépítése hatalmas kihívás, ami számos bizonytalanságot rejt, miközben egyre többen tartanak attól, hogy nem leszünk képesek időben csökkenteni a kibocsátásunkat” – írja.
A professzor kiemeli: miközben a széndioxid leválasztása és semlegesítése a globális felmelegedés enyhítésének fontos eszköze lehet, tagadhatatlan, hogy a kapcsolódó technológiák korlátozott használata, és a kutatás-fejlesztés bizonytalanságai joggal kelthetnek kétségeket. “Mégsem engedhetjük, hogy ez a bizonytalanság eltántorítson minket attól, hogy kiaknázzuk a bennük rejlő lehetőségeket. Mivel a globális kibocsátás egyre inkább kicsúszik a kezünkből, elengedhetetlen, hogy haladéktalanul megoldást találjunk annak csökkentésére, és ezzel egyidejűleg valamennyi érintett ágazatban fokozzuk a széndioxid-leválasztást.”
by 
