Az egyéni példamutatást propagáló kampányok ugyan hozzájárulhatnak a klímaváltozás hatásainak enyhítéséhez, de közben arra is remekül alkalmasak, hogy eltereljék a figyelmet a kormányok és a nagyvállalatok felelősségéről. A rendszerszintű problémák megoldásához összefogásra és a politikai döntéshozók fokozott szerepvállalására is szükség van.
Az elmúlt években számos, magát környezettudatosnak kikiáltó nagyvállalat indított erős zöld szlogenekkel megtámogatott kampányokat annak érdekében, hogy rávegye a vásárlóit a tudatos fogyasztásra. Ezek a hagyományos- és közösségi médián köröztetett üzenetek arra bíztatnak minket, hogy vásároljunk, utazzunk, étkezzünk – éljünk – tudatosabban, mert rajtunk, fogyasztókon múlik, hogy képesek leszünk-e elhárítani a környezetkárosítás és klímaváltozás fenyegető következményeit.
Sam Illingworth, az Edinburgh-i Napier University kreatív pedagógiai tanszékének professzora szerint annak ellenére, hogy ezek a kampányok valóban alkalmasak lehetnek arra, hogy – legalábbis a maguk mérsékelten hatékony módján – csökkentsék a bolygót tönkretevő túlfogyasztást, egyben megtévesztőek is: mert digitális fügefalevélként takarják el azokat a bűnöket és mulasztásokat, amelyeket a lusta és határozatlan kormányok és a profitéhes multinacionális nagyvállalatok követnek el környezet – és vele a közös jövőnk ellen.
Illingworth szerint számos olyan, a “net-zéró hősöket” méltató kampány fut a médiatérben, amelyek azt sulykolják, hogy a hétköznapi embereknek kellene a klímaváltozás elleni harc élére állniuk: viselkedésük, szokásaik megváltoztatásával arra sarkallni a társaikat, hogy maguk is fenntarthatóbb módon éljenek. Igen ám, csakhogy ez a megközelítés túl nagy terhet ró a fogyasztókra – ráadásul úgy, hogy a felelős egyének önként vállalt mértéktartása és példamutatása sajnos korántsem elegendő ahhoz, hogy megoldjuk a minket fenyegető problémákat.
Reciklált szégyenérzet
Illingworth úgy látja, ha túl nagy hangsúlyt fektetünk a személyes felelősségvállalásra, könnyen elfeledkezhetünk arról, milyen alapvető szisztematikus változások kellenének ahhoz, hogy érdemben kezelni tudjuk a klímaváltozással együttjáró kihívásokat. Ahhoz, hogy fenntartható növekedési pályára állítsuk a gazdaságunkat, az kell, hogy a lehető leghamarabb és legszélesebb körben adaptáljuk a környezetkímélő megújuló energiákat; szigorú iparági sztenderdeket fogadtassunk el és vezessünk be; és úgy tervezzük át és építsük újjá a városainkat, településeinket, hogy a lehető legkisebb mértékben függjenek a fosszilis energiahordozóktól. “Ezek nélkül a komoly és előremutató, a kormányok és a nagy szervezetek által megtett lépések nélkül nem tudunk igazi eredményeket felmutatni a klímaváltozás kezelésével kapcsolatban” – húzza alá a The Conversation-ön megjelent cikkében.
Mint írja, az energiacégek és a befolyásos kereskedelmi társulások különösen ügyesek abban, hogy a fogyasztókra hárítsák a környezetkárosítás felelősségét. Ha úgy tetszik, újrahasznosítják a túlfogyasztás okozta szégyenérzetet; egyre-másra dobják piacra a “kisebb karbonlábnyomot garantáló” kirakattermékeket és szolgáltatásokat – miközben elszántan lobbiznak az olyan szigorú környezetvédelmi törvények ellen, amelyek valódi kibocsátás-csökkentésre köteleznék őket. Ez az oka annak is, hogy a nagy fosszilis energiakiterelő konglomerátumok – miközben bizonyítható, hogy már az ötvenes évek óta tudtak az éghajlatváltozással kapcsolatos tudományos kutatások baljós eredményeiről – komoly pénzeket öltek a választópolgárok és velük a választott politikusok félretájékoztatását célzó dezinformációs kampányokba, csak hogy a lehető legtovább késleltethessék a szigorú jogszabályi korlátozások bevezetését, és a fogyasztókra kenhessék a környezet globális tönkretételének felelősségét.
A cégek ma is szívesen élnek a dezinformáció eszközeivel
Illingworth a BP olajvállalat legendás, 2004-ben bemutatott “karbonlábnyom-kalkulátorát” hozta fel példaként arra, amikor egy vállalatóriás megpróbálja PR-eszközökkel a fogyasztókra tolni a felelősséget. A cég kommunikációs tanácsadói által kifundált “eszköz” (úgyis, mint a greenwashing máig emlegetett ősetalonja – a szerk.) valóban remek példája a corporate sundám-bundámkodásnak, hiszen arra ösztönözte a felhasználókat, hogy a saját környezeti hatásukat számolgassák – ahelyett, hogy a BP környezetromboló tevékenységével foglalkoznának. Nem véletlenül, hiszen a kampány elindulásával foglalkozó tanulmányokból egyértelműen kiderül, egyetlen célja az volt, hogy elterelje a közvélemény figyelmét az olajipar kártékony gyakorlatáról.
A szerző hangsúlyozza, nem az olajipar az egyetlen, amely hasonló figyelemelterelő kampányokat futtatott. Más környezet- és egészségkárosító nagyvállalatok is szívesen éltek a vállalati dezinformáció eszközeivel: például a dohánygyárak, amelyek évtizedekig arról győzködték a nagyérdeműt, hogy a dohányzással összefüggő egészségügyi problémákat nem a nikotin addiktivitása és a saját jogszabálykerülgető taktikáik, hanem a fogyasztók egyedi felelőtlensége okozza.
Illingworth úgy látja, annak ellenére, hogy a greenwashing mára széles körben ismert, kutatott és tárgyalt jelenséggé vált, a cégek továbbra is vonakodnak változtatni jól bevált stratégiájukon. “Az általuk használt taktikák célja hogy fenntartsák a status quo-t, a bűntudat és a kudarc mókuskerekébe zárják a fogyasztóikat. Ez könnyen kiégéshez, motiválatlansághoz és klímaszorongáshoz vezethet“ – írja.
Közös gondolkodásra és cselekvésre van szükség
A szakértő szerint annak ellenére, hogy egyre többet beszélünk a vállalatok klímaváltozással kapcsolatos felelősségéről és az átláthatóság fontosságáról, sokuk még mindig igyekszik megúszni azt, hogy érdemi információkat közöljön a saját kibocsátásával kapcsolatban. Egy közelmúltban megjelent tanulmányt idézve emlékeztet: világszerte a cégek alig 60 százaléka érte el a 2020-ra kitűzött emissziós céljait, 31 százalékuk pedig “elfelejtette közzétenni”, hogy hogyan alakultak az ezzel kapcsolatos vállalásai.
Illingworth úgy látja, fontos lenne, hogy az egyén felelőssége helyett a kormányok és vállalatok felelőssége felé billentsük el a klímaváltozással kapcsolatos kommunikáció súlypontját. “Meg kell értenünk, hogy bár az egyén szerepvállalása is fontos, az igazi változást a vállalatok és a politikusok hozhatják el. Szisztematikus változásra van szükség” – fejtegeti.
Ehhez viszont az kell, hogy a tudatos és felelős állampolgárok összefogjanak, és együtt igyekezzenek rászorítani a cégeket, kormányokat arra, hogy fenntartható pályára állítsák a gazdaságot; például azzal, hogy olyan politikusokat segítenek hatalomba, akik valódi változást ígérnek. “A fenntartható jövő felé vezető út első lépése a közös gondolkodás és cselekvés – nem az, hogy egyedül cipeljük a lelkiismeretfurdalás terhét. ”