Az 1984-es „Do They Know It’s Christmas?”-t a Band Aid két alapítója, Bob Geldof és Midge Ure írta, hogy pénzt gyűjtsön az etiópiai éhezők megsegítésére. Valószínűleg nem is sejtették, hogy filantróp gesztusuk világszerte komoly – és sokak szerint meglehetősen negatív – hatással lesz a jótékonysági szervezetek működésére, sőt, még a „nyomorpornó” elterjedéséhez is hozzájárul majd.
1984 novemberében Michael Buerk, a BBC újságírója televíziós tudósítássorozatot készített az éhezés sújtotta Etiópiában. A háború dúlta országban rögzített képsorok alapjaiban rázták meg a világ közvéleménytét; Buerk „bibliai mértékű” éhezésről beszélt, nyilatkozatai szerint a térségben dolgozó segítő szervezetek munkatársai „földi pokolként” jellemezték a régiót. A tudósítások Bob Geldofot, a The Boom Town Rats alapítóját és Midge Ure-t, az Ultravox énekes-zeneszerzőjét is megihlették: „Do They Know It’s Christmas?” című jótékonysági dalukat a Band Aid névre keresztelt alkalmi supergroup közreműködésével vették fel.
Geldof és Ure kampánya világszerte komoly hatással volt a jótékonysági szervezetek működésére. Különösen azután, hogy 1985 júliusában Live Aid címmel monstre koncertsorozatot tartottak: az éhezők megsegítésére rendezett eseményt a televíziós közvetítéseknek hála több mint másfél milliárd ember látta világszerte. A Live Aid egy sor hasonló kampányt és akciót – köztük az USA For Africa „We Are The World” című dalának felvételét – inspirálta. Annak ellenére is, hogy szerzőit sokat bírálták a szöveg „felületessége és kolonialista időket idéző sztereotípiái” miatt.
A charity-szektor szupersztárjai
Colin Alexander, a Nothingam Trent University politikatudományi karának vezető előadója szerint a Live Aid hatására a fundraising-kampányok egyre inkább hatásvadász médiaeseményekké váltak. A nagy adományozókra „humanista megváltókként” kezdett tekinteni a nyugati közvélemény; de a hírességek is siettek felpattanni a Band Aid-vonatra, és saját hírnevük, ázsiójuk erősítésére kezdték használni a környezeti vagy társadalmi szempontból fontos ügyek és az azokat felkaroló szervezetek támogatását. Mindez megágyazott annak, hogy a kormányok – ahelyett, hogy maguk, pontosabban az adófizetőik állnák a segítségnyújtó akciók költségét –, lerázzák magukról az ezzel együtt járó kiadások és a morális felelősség egy részét, és a „közhöz” forduljanak segítségért, támogatásért, adományokért.
Ez olyan változást indított el, ami a mai napig érezteti a hatását: mivel a legnagyobb donorok a vastag profitot termelő, adókedvezményekkel megtámogatott nagyvállalatok közül kerülnek ki, a civilek kénytelenek szem előtt tartani a „corporate érdekeket”, és ezzel feladni függetlenségük, sőt, nemritkán az elveik egy részét. A charity-szektor szupersztárjai a befolyásos cégvezetők és jótékonykodó milliárdosok lettek: még akkor is, ha csak a nyereségük vagy személyes vagyonuk elenyésző, nagyítóval is alig látható részét ajánlják fel a fontos ügyekre.
Alexander szerint ezek a fejlemények már csak azért is problematikusak, mert hozzájárulhatnak a polgári öntudat, a civil részvétel elsorvadásához, és arra kényszeríthetik a támogatott szervezeteket, hogy valódi megoldások helyett jól PR-olható látszatválaszokat adjanak a környezeti vagy szociális problémákra.
Azonnal oldódó jótékonyság
A politikatudós úgy látja, a „médiajótékonykodás” egyik legnagyobb hátulütője, hogy akadályozza a civil szektor működéséről folytatott termékeny és komoly társadalmi párbeszéd kialakulását. „Még a viktoriánus időkben sem volt ennyire elnyomva a jótékonyság társadalmi szerepéről szóló társadalmi vita. Annál is kevésbé, mivel a kor neves gondolkodói közül többen is kifejtették a véleményüket ezzel kapcsolatban: Thomas Carlyle, Andrew Carnegie, Friedrich Engels, Samuel Smiles és Oscar Wilde mellett Charles Dickens is írt tanulmányokat a témában” – érvel egyik cikkében.
Alexander szerint ideje lenne alapjaiban átgondolni az adományozás módját és szerepét a modern társadalomban. Ehhez persze az kellene, hogy építő kritikát fogalmazzunk meg a jelenlegi modellel kapcsolatban – de ez sajnos várat magára, valódi vitákat csak az olyan esetek indukálnak, mint a Netflix által is „megénekelt” Jimmy Sawille-botrány (az ismert és népszerű brit DJ-t és médiaszemélyiséget 2011-es halála után több száz nő vádolta meg szexuális visszaéléssel – a szerk.), vagy a Naomi Campbell alapítványával kapcsolatos fiaskó.
A szakember úgy látja, az adakozás instant hírnevet biztosít a donoroknak. James Andreoni, az ismert amerikai közgazdász kifejezésével élve egyfajta „meleg dicsfényt” kölcsönöz nekik a közvélemény szemében, ami arra sarkallja őket, hogy a lehető legnagyobb érdeklődést kiváltó ügyekre fókuszáljanak jótékonysági és CSR-tevékenységük kapcsán – ami nemegyszer oda vezet, hogy az igazán nagy fontosságú, de kevésbé „képernyőképes” problémák megoldás nélkül maradnak. Annál is inkább, mivel sok szervezet is igyekszik ráerősíteni erre a hatásra, és olyan „vonzó ügyeket” tálalni potenciális támogatóinak, amelyek komolyabb erőfeszítés nélkül garantálják ezt a bizonyos dicsfényt.
Az elmúlt években az üzleti szférához hasonlóan a jótékonysági szektor szereplői között is egyre felfokozottabbá vált a verseny, a forrásokért folytatott küzdelem. Ez az oka annak, hogy a közkeletű szóval csak „nyomorpornónak” nevezett jelenség is felütötte a fejét: egyre több olyan videóval találkozhatunk az interneten, amelyek támogatásra szoruló emberi lények helyett szánni való áldozatokként mutatják be a klienseket. Mindez tovább erősíti a médiahatást – de közben ahhoz is hozzájárul, hogy ahelyett, hogy valós válaszokat adnánk egy-egy fontos ügyre, puszta termékként, a jóérzésünket pénzzel kiváltható árucikként tekintsünk rájuk.
by 
