Egy friss tanulmány szerint a szénhidrogén-származékokból –például gumiból vagy műanyagból – készült tárgyak egyfajta karboncsapdaként működnek – hosszú távon mégis nagyban hozzájárulhatnak a globális felmelegedés növekedéséhez. A „technoszféra” több milliárd tonnányi széndioxidot köt le; nagyon sok múlik azon, hogy életciklusuk lejárta után mihez kezdünk a feleslegessé vált tárgyainkkal, köztük az okostelefonjainkkal és a tabletjeinkkel.
A zöld energia egyre gyorsuló tempójú térnyerése ellenére még mindig rengeteg olajat pumpálunk ki a föld alól. A nyersolaj egy részéből műanyag készül: amit aztán a karácsonyi díszeink, a gyerekeinknek vásárolt játékok, vagy éppen az okos eszközök – telefonok, tabletek – gyártásánál használnak fel a cégek.
Az elmúlt években a szakértők sokat foglalkoztak a gyártás, csomagolás és szállítmányozás okozta levegőszennyezéssel: pontosan kiszámolták például, mekkora széndioxid-kibocsátással jár egy-egy népszerű eszköz előállítása (egy új iPhone legyártása cca. annyi karbonekvivalens szennyezőanyagot termel, mint egy 320 kilométeres autóút – szerk.), de azzal már kevesebbet foglalkoztak, hogy mennyi szennyezőanyag van „csapdába ejtve” bennük. Pedig egy, a Cell Reports Sustaunability című szakmai folyóiratban publikált kutatás szerint nem kevés: az elmúlt negyed században több milliárd tonna fosszilis tüzelőanyagokból – szénből, kőolajból és földgázból – származó karbont építettünk bele az olyan, jellemzően hosszú életciklusú eszközeinkbe és építményeinkbe, mint a kütyüink, az eszközeink, vagy éppen az autóútjaink; ezekből tevődik össze az emberi jelenlétnek az a tárgyakból felépülő, jellegzetes rétege, amit a tudósok találó kifejezéssel „technoszférának” neveznek.
Gigantikus kacathegyeket építünk
A Groeningeni Egyetem kutatóinak tanulmánya szerint évente 400 millió tonna szenet temetünk el a technoszférában, ami így valamivel gyorsabb ütemben növekszik, mint a fosszilis üzemanyagok elégetéséből származó szennyezés. A tárgyainknak, építményeinknek tehát komoly széndioxid-elnyelő potenciálja van; de sajnos csak átmenetileg tudják lekötni azt, hiszen nagy részük előbb-utóbb a kukába, onnan pedig a hulladékégetőkbe vagy a szemétlerakókba kerül – tovább fűtve a légkört. 2011-ben az összes azévben kitermelt fosszilis energiahordozó kilenc százalékát a technoszféra tárgyainak és infrastruktúrájának építésébe fektettük: ez olyan hatalmas mennyiség, amit, ha elfüstöltünk volna, az Európai Unió éves kibocsátását pöfögtettük volna a légkörbe.
Klaus Hubacek, az egyetem ökológus-közgazdásza, a tanulmány vezető szerkesztője „ketyegő időzített bombához” hasonlította az általunk termelt gigantikus kacathalmokat. „Rengeteg fosszilis nyersanyagot termelünk ki a földből, csak azért, hogy aztán tárgyak formájában beletegyük a technoszférába, és otthagyjuk. De mi történik azután, hogy lejár ezeknek a tárgyaknak az élettartama?” – világít rá a problémára.
Az emberek „nem igazán jók az újrahasznosításban”
A „technoszféra” kifejezést egy Wil Lepkowski nevű tudományos szakíró írta le először, aki már 1960-ban, egy, a Science-ben megjelent, meglehetősen borús hangvételű cikkében úgy vélekedett, hogy „a modern ember a technoszféra céltalan, magányos foglyává vált”. A cikk megjelenése után a „bioszféra” találó parafrázisaként, kifordításaként megalkotott kifejezés hamar népszerűvé vált a tudósok körében, főként ökológusok és geológusok használják előszeretettel annak érzékeltetésére, mennyi felesleges lommal terheli meg az emberiség a bolygót.
„A legnagyobb probléma az, hogy elképesztően pazarlóan bántunk a nyersanyag- és erőforrásainkkal” – fejtegeti Jan Zalasiewicz, a University of Leichester paleobiológusa, aki egy 2016-os, több kutatótársával közösen jegyzett tanulmányában úgy saccolta, hogy a technoszféra teljes súlya nagyjából 30 billió tonna lehet, százezerszer akkora, mint a Föld teljes lakosságának együttes tömege. A tanulmány azt is megállapította, hogy a „technofosszíliák” – vagyis az egyedi típusú, ember alkotta tárgyak – száma mára bőven meghaladhatta a bolygón élő fajok számát. A Leichester-i kutatócsoport megállapításait egy 2020-as tanulmány is alátámasztotta, amely szerint a technoszféra cca. húszévente duplájára hízik, és ma már nagyobb a tömege, mint a bolygó összes élőlényének együttesen.
„A kérdés az, hogy milyen hatást gyakorol a technoszféra a bioszférára” – emeli ki Zalasiewicz. A válaszok sajnos nem túl szívderítőek: elég csak a mikroműanyagokra, a halászhálókba gabalyodó tengeri élőlényekre, vagy a városaink folyamatos, a természetes élőhelyeket lépésről-lépésre visszaszorító terjeszkedésére gondolni ahhoz, hogy belássuk, folyamatos kacatolásmániánk aligha van kedvező hatással a globális ökológiai rendszerre. Már csak azért sem, mert míg az olyan természetes ökoszisztémák, mint az erdők vagy az óceánok, nagy mennyiségű széndioxidot tudnak kivonni a légkörből, az emberek „nem igazán jók az újrahasznosításban”.
„Vissza kellene fognunk a fogyasztást és a gyártást”
A Groeningeni Egyetem kutatói szerint éppen ez: a technoszféra elemeinek újrahasznosítása és klímabarát ártalmatlanítása az, amire az emberiségnek fókuszálnia kellene. Kutatásukban megvizsgálták, mi történt azzal a közel 8,4 milliárd tonna fosszilis szénnel, amit 1995 és 2019 között felhasználtunk az általunk gyártott termékekben. Mint írják, ennek a nyersanyagnak közel harminc százalékát műanyag és gumi formájában hétköznapi használati tárgyainkban, egynegyedét pedig a nyersolaj-kitermelés melléktermékeként keletkező bitumen formájában az útjainkban és épületeinkben „kötöttük le”. „Persze, egy idő után ezeknek a hosszú használatú termékeknek is leketyeg az életciklusa. Kénytelenek vagyunk megválni tőlük; de ha a szemétégetőkben tüzeljük el őket, azonnal jelentős mennyiségű széndioxiddal terheljük meg a környezetet” – mondja Kaan Hidiroglu, az egyetem energia- és környezettudományi karának doktorandusza, a tanulmány egyik szerzője. A riport készítői szerint a fosszilis eredetű termékek egyharmada a szemétégetőkben, egyharmada a hulladéklerakókban végzi, valamivel kevesebb, mint egyharmadát újrahasznosítják, a maradék pedig kezeletlen hulladékként többnyire az óceánban köt ki. Mint írják, a szemétlerakók lassíthatják ugyan a légkörbe jutó szennyezés növekedését, de csak időlegesen; ráadásul ezekből a „temetőkből” is rendszeresen szivárognak a veszélyes kémiai anyagok, a mikroműanyagok és a metán.
„Ennek a problémának rengeteg különféle aspektusa van, nem véletlen, hogy olyan nehéz megfelelően kezelni” – mondja Hubacek, hozzátéve: a jól menedzselt hulladéktemetők átmenetileg jó megoldást jelenthetnek. A tanulmány szerint a szemétlerakókban lévő fosszilis szén viszonylag lassan bomlik le, és akár ötven évig is „helyben maradhat”, de a valódi előrelépést az jelentené, ha úgy terveznénk meg a tárgyainkat, hogy azok újrahasznosíthatók legyenek.
Hubacek szerint a legfontosabb az lenne, hogy ráébresszük az embereket, a teljes és elégedett élethez nincs szükség arra, hogy egyfolytában új tárgyakat vásároljunk. „Vissza kellene fognunk a fogyasztást és a gyártást. Ez az egyetlen igazi megoldás.”
by 
